hadak-utja
hadak-utja
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Kérdés
Lezárt szavazások
 
  • Hírek, cikkek, tanulmányok
  • Hírek, cikkek, tanulmányok : Zachar József: Szabadságharcok és honvédelem
  • Zachar József: Szabadságharcok és honvédelem

    hadak-utja  2009.04.20. 15:48

    A Rákóczi-szabadságharc kitörésének 300. évfordulója újólag ráirányította a történelem iránt érdeklõdõ magyar közvélemény figyelmét a magyar hadtörténelemnek az elõzõ állami berendezkedés korszakában tartósan középpontba helyezetten tárgyalt vonulatára. Az elmúlt években errõl csupán a Kossuth-szabadságharc 150. évfordulójához kapcsolódó két esztendõben, bár megújult szellemben esett szó, ugyanakkor a nyolcesztendõs korábbi eseménysorozatra történõ folyamatos megemlékezések még évekig el fognak tartani. Ezért talán nem érdektelen, ha nagyobb összefüggéseiben a magyar szabadságharcoknak a honvédelem egészében elfoglalt szerepét felvillantjuk. Jelen dolgozatunkban erre vállalkozunk, és ezúttal semmiképpen sem törekszünk az eseménytörténet felidézésére.


    A középkori magyar államiságnak a mohácsi csatavesztés következtében bekövetkezett sírbaszállása alapvetõen megváltoztatta a honvédelem fogalmát. Immár nem az állandóan támadó külsõ ellenségtõl kellett megvédeni a hont, hanem az ország középsõ részét megszálló és ott berendezkedõ kelet-európai nagyhatalom kiverésével, kiszorításával, a hon helyreállítása vált nemzeti feladattá. E helyreállítás szükségessége két, egymással ellentétes politikai nézet ütközését és az ország három részre szakadását okozta. Miközben korábban az önerõbõl való országmegtartás, immár az önerõbõl való felszabadulás is illúziónak bizonyult, a nemzeti királyság eszméjét képviselõk rákényszerültek a túlerõben lévõ hódítóval való egyezkedésre, a törökösség politikájára. Ez igazolni látszott azokat, akik új királynak az uralkodóházak közti, jogérvényesnek tekintett szerzõdés értelmében a vezetõ nyugat-európai szerepet játszó Habsburg-házbeli fõherceget, a Német-római Birodalomban uralkodó császár öccsét választották.

    Habsburg-fõherceg királlyá választását a magyar rendek még hétszer ismételték meg, sõt a dinasztia által kijelölt trónörököst minden alkalommal már az uralkodó életében megkoronázták. Ám tették ezt minden alkalommal, mint utoljára 1655-ben is, a koronázás elõtti hitlevél esküvel elfogadtatott feltételével: „Õfelsége még saját szerencsés uralkodása alatt mentse fel az országot a török járom alól.” E feltétel teljesítése azonban másfél évszázadon át csak remény maradt. A császári koronát is eleve viselõ vagy késõbb elnyerõ magyar király más területek uralkodója is volt, és fõleg egy elsõrendû birodalom élén állt. Politikáját általában és így az Oszmán Birodalommal kapcsolatosan is, mindenkor elsõdlegesen saját dinasztiája érdeke, a nagyhatalmi állás és az európai kapcsolatrendszer határozta meg. Éppen ezért vált kiemelkedõ jelentõségûvé a magyar önállóság jogfolytonosságát és letéteményesét jelentõ másik rész-utódállamként az Erdélyi Fejedelemséggé formálódó keleti országrésznek a Királyi Magyarországgal párhuzamos létezése.

    A töröktõl való megszabadulás szempontjából is a meghatározó és magyar vonatkozásban kedvezõ változás a kortársak által világháborúként megélt és világháborúnak tartott harmincéves háborút lezáró, 1648-as vesztfáliai békével következett be. Egyes jelentõs területeknek a Német-római Birodalomból való kiválása, a mintegy 350 területi uralkodó politikai önállóságának és vallási egyenjogúságának az elismerése, a katolikus mellett a protestáns vallásgyakorlat szabadságának a biztosítása a császári hatalom jelentõs nyugati meggyengülését, szükségszerûen a keleti, így a magyar területek felé fordulását jelentette. Ettõl azonban hiába várta Zrínyi Miklós egy magyar hadsereg felállítását és a nagy törökellenes felszabadító háborút, hiába sietett „Tábori kis tracta” címû és több, további hadtudományi munkája megírásával. A Habsburg-birodalom vezetése a belsõ megújhodás érdekében meghosszabbította a békét a Fényes Portával, sõt még Erdély fejedelmének hívó szavára sem sietett segítségére. Ezzel szemben eltûrte, hogy az oszmán hadak elragadják a két jelentõs erõdöt, a Kõrös-parti Nagyváradot és a Nyitra menti Érsekújvárt, ezek között pedig további jelentõs magyar területeket. Amikor a magyar diplomácia végre elérte, hogy német-római birodalmi, rajnai szövetségbeli, sõt francia kötelékek segítségével a császári és királyi hadak 1664-ben Szentgotthárdnál meghatározó gyõzelmet arathattak, az alig tíz nap múlva, sietve megkötött vasvári békében a császár a szultán minden hódítását elismerte, sõt Erdélyt is kezén hagyta.

    Ettõl az idõponttól kezdve vált ország-világ elõtt világossá, hogy a bécsi udvar a magyarság alapvetõ érdekeit nem veszi tekintetbe, ha azok nem vágnak egybe a sajátjaival. Ettõl az idõponttól kezdve csapott át a Habsburg-politikával szembeni felháborodás idõrõl idõre mozgolódásba, szervezkedésbe, lázadásba, felkelésbe, szabadságharcba. Ettõl az idõponttól kezdve kellett az ország függetlenségének, területi épségének, alkotmányos rendjének, lakossága és anyagi javai védelmének az érdekében nemcsak a szultán, hanem a császár ellen is fegyvert ragadni, még ha az utóbbi magyar király is volt. Még nyilvánvalóbbá vált ez, miután az ország oszmán uralom alóli felszabadítása a Habsburg-ház vezetésével és elképzeléseinek megfelelõen történt, a felszabadult területeket pedig a Habsburg-birodalomba tagolták be. Mindenesetre, kihasználva a császár és szultán nagyhatalmi ellentétét, az ország teljes felszabadulásáig a Habsburg-ellenességhez természetesen társult a törökösség, hiszen Erdély patrónusa a szultán volt. Így volt ez, mégha egy 1681-es verses krónika meg is fogalmazta: „Török, német között vagyunk elepedve, / Egyik házi kereszt, másik merõ fene, / Ezzel mint kígyóval van kebelünk telve, / Másik vérünk szopó telhetetlen medve.”

    Négy különös körülmény járult hozzá erõteljesebben ahhoz, hogy az oszmánellenes felszabadulással Habsburg-ellenesség párosult.

    Elõször is, amikor Magyarország felszabadítására kedvezõvé váltak az európai állapotok, az osztrák Habsburgok birodalmában már javában érvényesült a feudális abszolutizmus. Ez egyúttal centralizációt is jelentett, és a nem magyar területeken addigra sikerült erõteljesen megnyirbálni a rendek jogait, amelyek ténykedése a tartománygyûlésekben szinte már csak a kivetett adók megszavazását jelentette. Nem így a Magyar Királyságban, ahol tovább élt a középkori alkotmányosság kéttáblás országgyûléssel, vármegyei szervezéssel és a rendek ellenállási jogával. Minden abszolutisztikus intézkedés, minden centralizációs kísérlet beleütközött a történelmi magyar különállóságba, az örökölt jogérvényes alkotmányba.

    Másodszor, ezen túlmenõen a felszabadító háború tehertétele kiemelkedõ mértékben és aránytalanul sújtotta a magyar lakosságot. E háború színterét és hátországát egyaránt magyar területek jelentették, minden csapatmozgás, fegyveres összecsapás a magyar lakosságot érintette az eltartással, elszállásolással, szállítással. Ugyanakkor a jelentõs pénzhiányban szenvedõ bécsi központi kormányzat ezt figyelmen kívül hagyta, és adókkal ugyanúgy, ha nem még súlyosabban megterhelte, mint a birodalom centralizáltan kezelt és a háborútól megkímélt egyéb területeit.

    Ezt fokozta, hogy az oszmánellenes harcot vívó haderõt a császári állandó hadsereg, a német-római birodalmi hadak, az idegen uralkodóktól bérelt csapatok és a szövetségesek kontingensei alkották. És ez már a harmadik körülmény, más szavakkal körülírva: nagy számban idegen katonaság – minden érzelmi kötõdés nélkül, önfenntartását meghatározónak tekintve – élõsködött a magyar lakosságon, mivel zsoldfizetése erõsen esetleges volt. E tehertételt fokozta még egy további, sajátos jelenség is. A felszabadításban Esterházy Pál nádor irányításával magyarok is részt vettek, mégpedig egyre inkább növekvõ számban és arányban a császári állandó hadsereg egységeit alkotva. De továbbélt a magyar hadállítás középkori módja is: az ország veszélyeztetése esetén szigorúan a határokon belüli honvédelemre fegyverbe hívott nemesi, banderiális és portális részleges vagy általános felkelés. Ezen túlmenõen ugyancsak fegyverben álltak az akkor már összefoglalóan nemzeti milíciának nevezett, a békeidõkben is együtt tartott királyi mezei és végvári hadak. Végül mind rohamosabban növekvõ számban hadba vonultak a fokozatosan az Adriától a Keleti Kárpátokig kiépített, közvetlenül a Császári Udvari Haditanács igazgatása alá helyezett Katonai Határõrvidék állandóan fegyverben tartott, más adózás alól mentesített, de katonáskodásra kötelezett parasztjai. Ezáltal mindösszesen túl sok magyar kényszerült átmenetileg a termelés helyett a hadakozásra.

    Végül negyedszer: a Habsburg-ellenességet erõsítette az a körülmény is, hogy a nemzeti hadsereg létrehozásának mellõzésével bevetett császári haderõ törökellenes sikereihez az ellenreformáció fegyverrel való érvényesítése is járult, és ez erõsen sértette a korábban túlnyomó többségében protestánssá vált magyar lakosságot.

    A nemzeti, rendi, vallási és fõleg szociális sérelmek felhalmozódása számos Habsburg-ellenes megmozdulást motivált, kezdetben helyi vagy regionális mértekben, csak egyes társadalmi csoportokat, rétegeket magával ragadó módon. Amikor pedig az ország lakosságának döntõ része érezte úgy, hogy már elviselhetetlenek a rárakott terhek és az egyre romló életkörülmények, szabadságharcok robbantak ki.

    A honvédelem szempontjából kiemelendõ, hogy a meghatározó szentgotthárdi háborús gyõzelmet kihasználatlanul hagyó bécsi kormányzattal a vasvári béke és az ehhez csatlakozó osztrák–török kereskedelmi szerzõdés megkötését követõen azok fordultak elsõnek szembe, akik a helyzetet a leginkább átlátták, az ország legfõbb vezetõi: Wesselényi Ferenc nádor, Nádasdy Ferenc országbíró, Lippay György esztergomi prímásérsek, Zrínyi Péter horvát bán. A szervezkedés, amely az ország helyreállítására irányult, mind szélesebb méreteket öltött. A nemesség és a végvári katonaság 1670-ben Horvátországban – Frangepán Ferenc, a Dunántúlon Zrínyi Péter, Felsõ-Magyarországon I. Rákóczi Ferenc vezetésével – Habsburg-ellenes felkelést kezdeményezett.

    A Bourbon–Habsburg-közeledés és az Oszmán Birodalom elzárkózása következtében kedvezõtlenné vált nemzetközi helyzet, a külsõ támasz ebbõl következõ elmaradása, az így bizonytalanná vált politikai célkitûzés és fõleg a reménytelen egyedüli végrehajtás szükségessége – mindez eleve kudarcra ítélte a kísérletet. Az elszigetelten maradt fegyveres megmozdulások leverését követõen a bécsi udvar véres megtorlással hozzákezdett az abszolutizmus magyarországi nyílt érvényesítéséhez. Felfüggesztette a történelmi alkotmányosságot, jelentõs számú császári haderõvel rakta meg Magyarországot, miközben a magyar végvári vitézeket szélnek eresztette, fegyverrel hajtotta be az önkényesen kivetett óriási hadiadót és fegyverrel érvényesítette az ellenreformációt.

    Ez szükségszerûen tömeges földönfutáshoz, a bujdosóknak nevezett elmenekültek állandósuló fegyveres küzdelmeihez vezetett, amelynek bázisa, hátországa Erdély, sõt a Hódoltság volt. 1673-ban váratlanul az újabb Habsburg-ellenes háborút kezdeményezõ XIV. Lajos francia királyban találtak mégis támogatót a Felsõ-Magyarországon kiszámíthatatlan módon hadat viselõ bujdosók. A mind gyakrabban kurucoknak nevezett felkelõk valódi sikerei mégis 1678-ban kezdõdtek, amikor Thököly Imre állt az élükre. Bár a francia–osztrák békekötés már a következõ évben a francia segélykötelékek visszavonását és a francia anyagi támogatás megvonását okozta, a harc sikeresen folytatódott. Mindennek hatására I. Lipót magyar felségterületen 1681-ben a nyílt abszolutizmussal való szakításra és az alkotmányos kormányzás helyreállítására kényszerült. De már ez sem segített, a szabadságharc katonai sikereire építve Thököly létrehozta a Felsõ-magyarországi Fejedelemséget, amelyet a szultán elismert, ezzel az ország immár négy részre szakadt.

    Ez az állapot azonban rövid ideig tartott, a Bécs elleni 1683-as sikertelen hadjárathoz kapcsolódóan az európai összefogással megvalósított oszmánellenes háború mind a felsõ-magyarországi, mind az erdélyi fejedelmi hatalmat megfosztotta török támaszától, így különállóságától, és Habsburg-uralom alá vetette. Az oszmán hatalom Magyarországról való kiszorítását a bécsi kormányzat felhasználta, hogy újólag érvényesítse az összbirodalmi feudális abszolutizmust, a Magyar Királyság felszabaduló részeit fegyver által elhódított területekként kezelte. Ezen túlmenõen 1687-ben elfogadtatta a magyar országgyûléssel az osztrák Habsburgok örökös királyságát és az alkotmány ellenállási záradékáról való lemondást. Tervezetet készíttetett továbbá a birodalomba való betagolásra, az adók növelésére, létrehozta az Újszerzeményi Bizottságot a birtokviszonyok tetszõleges alakítására, segítette a betelepítést, erõteljesen érvényesíttette az ellenreformációt. Ugyanakkor jelentõs katonaságot állomásoztatott továbbra is magyar területeken, végül fenntartotta az ország történelmi széttagolódását. Mindez végül a török helyetti német uralom kiterjesztését jelentette, ezzel állandósította a felszabadításban és államiságának helyreállításában reménykedõ lakosság köreiben a népi kuruc mozgalmat, másrészt elvezetett egy újabb rendi-fõúri szervezkedéshez.

    E két irányzat 1703-ban talált egymásra a Rákóczi-szabadságharcban, amelynek kirobbanását segítette, hogy a spanyol Habsburg-ág kihaltával az örökség ürügyén újabb nagykoalíciós háborúra kényszerült az osztrák Habsburg-hatalom a francia Bourbonok királysága ellen. A viszonylag kis létszámban Magyarországon hagyott császári haderõ ellenében, a szinte önálló hadszíntéren lehetséges volt önálló haderõ-szervezés és önálló államalakítás a franciák szövetségesének tekintett és valóságosan francia támogatást élvezõ II. Rákóczi Ferenc számára. A spanyol háborúban már az 1704-ben a francia–bajor hadak ellenében aratott, meghatározó osztrák–brit gyõzelem, a hamarosan bekövetkezõ Habsburg-fölény és ennek következtében a sorozatos francia hadi vereség azonban fordulatot hozott. Ez végül is megpecsételte az Erdély fejedelmi trónjára emelt és a királyi Magyarországon a szövetkezett rendek vezérlõ fejedelmévé választott Rákóczi államának és a Bercsényi Miklós fõparancsnoksága alatt álló haderõnek a sorsát. Hiába volt az 1707-es országgyûlési határozat a Habsburg-ház trónfosztásáról, a mind jelentõsebb számú császári hadak mind nagyobb magyarországi területeket vettek újra birtokba.

    Ám ez a honvédõ küzdelem bukásában is megtartotta az országot, ugyanis a két fõ tárgyaló: Pálffy János császári tábornagy, horvát bán és magyarországi fõparancsnok, valamint a függetlenségi párti, de annak lehetetlenségét belátó Károlyi Sándor fõgenerális, szatmári fõispán, kuruc fõparancsnok személyében két magyar államférfi állapodhatott meg. A váratlanul elhunyt I. József megbízása alapján tárgyalásait rendületlenül folytató, az uralkodóváltásban újabb lehetõséget látó udvarhû Pálffy, valamint a Bercsényi, majd Rákóczi távollétében a fejedelem meghatalmazásával folytatott, ám hozzájárulása nélküli befejezéséig vezetett tárgyalásai ugyanis a szatmári békeszerzõdéssel zárultak. Ebben, az új király részérõl jóváhagyott, a fejedelem részérõ tudomásul vett megállapodásban a két katonai vezetõ a korábbi legkirívóbb méltánytalanságok megszüntetését és a teljes amnesztiát is megfogalmazta. Sõt csupán zászlóletétel történt, a kuruc harcosok fegyverüket megtartva térhettek haza, távozhattak emigrációba, vagy pedig rangfokozatuk, beosztásuk, Rákóczitól kapott méltóságaik, adományaik megtartásával állhattak be a császári állandó hadseregbe, hiszen még folyt a spanyol háború. III. Károly, az újonnan trónra lépett Habsburg-király, országgyûlési határozatba foglaltatta és megtartatta ezt a békét. Ez lehetõvé tette a Habsburg-birodalmon belüli sajátos magyar különállóság továbbélését és a békés fejlõdést, ugyanis az uralkodó alapelve volt: „Ezzel a nemzettel nagyobb megértéssel kell bánni, s elejét kell venni azon panaszának, hogy a németek elnyomják.”

    A függetlenség eszméjéhez ragaszkodó II. Rákóczi Ferenc és vezetõtársainak többsége mégis inkább az emigrációt választotta, nem bízva ebben a közvetlen megállapodásban és uralkodói felfogásban. Ám hiába reménykedtek az egyetemes békekötéssel kapcsolatosan, hogy abba az európai hatalmak belefoglalják a magyar ügyet. Ugyanígy hiába reménykedtek a magyar királynak VI. Károly császárként viselt két török háborúja idején a szabadságharc ismételt kirobbanásában. Bár a késõbbiekben néhány kisebb helyi kísérlet történt, jelentõs kuruc megmozdulásra már nem került sor, és az nem is lett volna indokolt.

    A konszolidált belsõ helyzet alapján történt a Pragmatica Sanctio, vagyis a Habsburg-házbeli leányági trónöröklés rendjének és a nem magyar területekkel való közös uralkodó alatt maradásnak az alkotmányos elfogadása. Ugyancsak a tartós konszolidáció következtében lehetõvé vált a császári, majd 1745-tõl császári-királyi állandó hadsereg magyar alakulatai számának és a magyarországi kiállítású katonák létszámának a jelentõs növelése. Bekövetkezett a hagyományos magyar katonaállítás és az adott birodalmi hadseregszervezés egybekapcsolása is, a szükséges létszámban a portális felkelés adójóváírás fejében átengedésre került az állandó hadsereg kiegészítésének biztosítására.

    Így azután, miközben az országot közvetlen támadás a XVIII. század során nem érte, a Habsburg-ház sorozatos dinasztikus háborúiban mind jelentõsebb magyar katonatömegek vettek részt. Ezzel párhuzamosan a szembenálló államok haderejében is, az egykori kuruc emigránsokhoz csatlakozva, jelentõs számú, különbözõ okokból az országból eltávozott magyar katonaság – fõleg huszárkötelékek – jelent meg. Az egy életre a katonáskodást választók közül mind a hazai, mind a távoli szolgálatban nagytekintélyû, nemzetközi ismertségû hadvezérek emelkedtek ki, akik nem egy máig oktatott jelentõs hadmûveletet, harccselekményt irányítottak. Elég itt csak Hadik András tábornagyra, a Császári-királyi Udvari Haditanács elnökére vagy Bercsényi László marsallra, a francia huszárság fõfelügyelõjére utalni. Mindketten, katonatömegeikhez hasonlóan, meggyõzõdéssel vallották, hogy miközben, az ellentétes oldalon uralkodójukat szolgálják, hazájuk érdekében honvédõként cselekszenek.

    Oly jelentõssé vált a XVIII. század végére a magyar részesedés a császári-királyi haderõben, hogy újra felmerült az önálló nemzeti haderõ szervezésének és egy önálló Magyar Királyi Udvari Haditanács létesítésének a gondolata. Errõl azonban még a felvilágosult abszolutizmus idején sem lehetett szó a bécsi udvar számára. Mindenesetre a forradalmi Franciaország és a forradalmat exportáló Napóleon elleni sorozatos koalíciós háborúkban nem csak a hadügy megújulása következett be. Magyar szempontból fontosnak bizonyult a forradalmi eszmékkel való érintkezés, ami fokozta a nemzeti érzület megnyilatkozását, sõt egyes tiszteket egészen a Habsburg-uralom elleni mozgalomig vezetett el. A háború megkérdõjelezéséig azonban még ugyancsak kevesen jutottak el. A magyar katonatömegek magyar egyenruhájukban, magyar tisztjeik, sõt magyar tábornokaik alárendeltségében a távoli hadszíntereken továbbra is azzal a meggyõzõdéssel virtuskodtak, hogy hazájukat védik. Még inkább így volt ez, ahogyan a háború közeledett a határokhoz, sõt átcsapott magyar területekre is, és a nemesi felkelés hadba hívását is szükségesnek látták a kormányszervek. Számtalan, hazafias felbuzdulásból fakadt hõstett alapozta meg például a hadszíntér-parancsnok Alvinczy József tábornagy és Melas Mihály lovassági tábornok, vagy két táborszernagy: a Szuvorov részérõl költeménnyel üdvözölt hadsereg-parancsnok Kray Pál és a késõbb a Császári-királyi Udvari Haditanács elnökévé kinevezett Gyulai Ignác és egy idõben fegyverben álló mintegy másfélszázezer magyarországi bajtársuk hírnevét.

    A békekötéssel megteremtett szent szövetségi Európa és az immár Osztrák Császárságnak nevezett birodalomba tagolt Magyarország helyzete határozta meg továbbra is a honvédelmet. Ennek valós tartalma a reformkorban mind világosabban megfogalmazódott. A tudatosodás folyamatában jelentõs szerepet játszott, a felsõ hadvezetés szándékaitól függetlenül, a hadsereg is. A magyar területekrõl kiállított 15 gyalog-, 12 huszár- és 17 határõrezredben a 14 évben maximáltan szolgálatot teljesítõ katonák nemcsak a fegyverforgatás mesterségét sajátították el, hanem a századiskolákban az írást, olvasást, elemi számtant is. Rendszeressé vált az altiszti és a birodalmi méretû intézményekben a tisztképzés is. Sõt 1808-ban országgyûlési határozat született a magyar tisztképzés megvalósítása érdekében a Ludovica Akadémia létesítésére, amelynek megnyitására mindenesetre még évtizedeket kellett várni.

    A honvédelem valós tartalmának megértését immár magyar nyelvû hadtudományi mûvek is segítették. Ezek olyan elõzményekre építhettek, mint Jeney Lajos Mihály kapitány 1759-ben Hágában francia nyelven kiadott „Portyázó” címû kisháborús munkája, vagy Fáber Krisztián Farkas ezredes ugyancsak 1759-ben Kassán megjelentetett „Hadi embernek oktatása” címû összefoglalója. Ezeket követte 1807-ben Szekér Alajos Joachim „hadi tiudománya”, 1809-ben Jakkó László kapitány „Az új haditudomány lelke” címû dolgozata, majd a Magyar Tudós Társaság tagjává vált Kiss Károly fõhadnagy, Szontágh Gusztáv százados, Baricz György õrnagy, Tanárky Sándor õrnagy és Lakos János tábornok munkássága. Az ez alapján kiformálódó „nemzeti védrendszer” elméletét azután Perczel Mór és Horváth Mihály fogalmazta meg.

    Így érkezett el az 1848-as forradalmi esztendõ, amely a pozsonyi utolsó rendi országgyûlés munkássága és a pesti tömegmegmozdulás nyomása révén elvezetett az áprilisi-júniusi szentesített törvényekkel nemcsak a polgári átalakulás lehetõségéhez és az országegyesítéshez, hanem a független magyar kormánnyal a birodalmon belüli különállóság határáig is. A különállóság azonban napirendre tûzte a nemzeti haderõ megteremtését. Mielõtt ez megvalósulhatott volna, máris támadás érte a Batthyány Lajos vezette kormány politikáját, amely az országegyesítés következtében a privilégiumaikat féltõ szerb határõrök fegyveres lázadását és ezt kihasználva a szerbiai fegyveres erõ betörését váltotta ki. Ehhez a Magyarországgal évszázadok óta reálúnióban élõ Horvátország nyílt támadása társult, amelyet már a bécsi udvari körök is ösztönöztek. Megváltozott ugyanis a nemzetközi helyzet, a gyõztes magyar forradalom magára maradt, ezáltal, valamint az udvar és a német polgárság egymásra találásával lehetségesnek tûnt a birodalmi centralizmus megvalósítása. Ilyen körülmények között a különálló magyar hadügy megszervezése és a fegyveres honvédelem azonnal egybefonódott.

    Miután nem volt elég idõ a császári-királyi hadsereg tervezett kettéválasztására és a magyarországi kiállítású egységeinek a magyar alkotmányra való felesketésére, a bekövetkezõ támadás ellen kezdetben az eredetileg belsõ rendvédelmi funkcióra szánt, országgyûlési határozattal létrehozott Nemzetõrség vármegyénként és városonként szervezett, mozgósított gyalogzászlóaljai és lovasosztályai indultak meg. Hozzájuk csatlakoztak a felesküdött állandó hadseregbeli magyar egységek és önkéntes kötelékek. Õk állították meg Pákozd és Sukoró közt szeptember 29-én a nyíltan támadó ellenforradalmi, formailag még belsõ erõket, miközben az Országos Honvédelmi Bizottmány és annak élén Kossuth Lajos már szervezte az ország honvédelmét, a honvédõ haderõ, a honvédség felállítását.

    A belsõ fegyveres ellenforradalmi kísérlet feletti diadal azt eredményezte, hogy a bécsi udvar októberben sorra vonta vissza a szentesített törvényekkel tett korábbi engedményeket, magyarországi teljhatalmú katonai és polgári kormányzóvá nevezte ki az agresszor Josip Jellasicsot, és hozzákezdett az összpontosított fegyveres fellépés elõkészítéséhez. Ezt az október 6-i bécsi felkelés és az október 30-án Schwechatnál az udvarhû és magyar forradalmi haderõ közt bekövetkezett összecsapás még elnapolta. Az idõnyerés segítette a honvédelmi elõkészületeket, bár a délvidéki harcok most már nemcsak a szerb lázadók, hanem az ottani császári erõk ellen is tovább folytak, sõt a magyar kormány ellen fordított erdélyi románok és az ottani császári erõk támadása újabb arcvonalat nyitott.

    A császári csapatok általános támadása csak azt követõen indult meg, hogy a magyar alkotmányosságot teljesen mellõzve, V. Ferdinánd és a trónörökös Ferenc Károly fõherceg családi körben történõ lemondását követõen a dinasztia utóbbi fiát, Ferenc Józsefet ültette december 2-án a trónra, akit semmilyen alkotmányos elõírás sem kötött meg. A magyar szempontból egyértelmûen illegitim uralkodó császári csapataival szemben kényszerült szabadságharcra a magyar királyra felesküdött gyõztes forradalmi kormányzat és haderõ. A túlerõ kezdetben sikerrel támadott, jelentõs területeket vett birtokba, és elfoglalta az ország fõvárosává lett Buda-Pestet is.

    1849 elsõ két hónapjában az ország anyagi erejének és lakosságának mozgósításával sikerült megszilárdítani az ellenállást, majd átvenni a hadászati kezdeményezést. Ez Erdély felszabadítását és a dicsõséges tavaszi hadjárat sikereit, köztük Buda május 21-i visszafoglalását eredményezte, végül a délvidéki gyõzelemhez vezetett. Mindez azt jelentette, hogy a császári erõk nem tudták visszakényszeríteni a birodalomba Magyarországot, amelynek elsõ népképviseleti országgyûlése már április 14-én kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. A létszámában és belsõ arányaiban is közel azonos, másfél százezres két haderõ közül a jobban vezényelt és ellátott császári nem tudott felülkerekedni az erkölcsileg messze fölötte álló honvédõn.

    A magyar szabadságharc eltiprásához ezúttal szükséges volt a császáriak számára a mindaddig harcba nem vetett szövetséges orosz haderõ, amely megközelítõleg kétszázezres létszámával és intakt ütõképességével biztosította a gyõzelemhez szükséges fölényt. Megkerülhetetlen tény egyébként, hogy a császári haderõben is szolgáltak magyarok, magyarországi kiállítású kötelékek, sõt voltak magyar hadvezérek is, mint például az Erdélyben vezénylõ Puchner Antal lovassági tábornok. A további két hónapos elkeseredett küzdelem kimenetele, amelyben a honvédség továbbra is a császári hadseregre mért újabb vereségeket, miközben az orosztól igyekezett távol maradni, nem lehetett kétséges. A hadászati kezdeményezést is átvevõ intervenciós erõkkel szemben lehetetlen volt diadalt aratni. Mégis ez a hõsi helytállás és nem csak a vereséget követõ, példa nélküli véres megtorlás tette örökre feledhetetlenné az aradi tizenhármak vagy a szégyenére életre kényszerített Görgei Artúr tábornok nevét.

    A kortársak számára nehezen felfoghatóan, az utókorból visszatekintve azonban egyértelmûen a Kossuth-szabadságharc bukásával együtt is hozzájárult az ország megtartásához. A forradalom eredményeit jelentõ polgári átalakulást a szabadságharc leverése és a megtorlás sem tehette semmissé. A további önkényuralmi idõszakban is, amikor egyébként a császári hadügyminiszter a magyar Gyulai Ferenc táborszernagy volt, továbbélt a nemzeti függetlenség eszméje. Mégha a titkos szervezkedések eleve kudarcra voltak is ítélve, és az 1860/61-es forradalmi válság sem vezetett el egy újabb szabadságharchoz, eljött az idõ, amikor egy egész nemzet passzív rezisztenciája ellenében már nem lehetett uralkodni, kormányozni. Végül is nem a neves emigráció, nem az osztrákellenes háborúkhoz való csatlakozás, nem az idegen szabadságküzdelmekben való magyar részvétel, hanem maga az 1848/49-es honvédõ harc vezetett el szükségszerûen az 1867-es kiegyezéshez, a kétközpontú alkotmányos monarchiához, a végre újraegyesített Magyar Királyság és a nem magyar területek közös Habsburg–Lotharingiai-házbeli uralkodó alatti reáluniójához.

    Ez az államalakulat fél évszázad alatt, a szabaddá vált erõk alkotóképessége következtében minden korábbinál lendületesebb belsõ fejlõdést mutatott. Ám a reálunióból fakadóan a külügy mellett a hadügy is közös volt, vagyis az 1868-as véderõ-törvény értelmében az általános hadkötelezettségen alapuló haderõ elsõ vonalát és döntõ hányadát a lakosság arányában a birodalom két felébõl kiállított császári és királyi közös hadsereg és hadiflotta jelentette. Ehhez viszonyítottan kezdetben csupán kiegészítõ és másodrendû volt a Magyar Királyi Honvédség és a közös nevet sem nyert egyéb területeken szervezett Császári-királyi Landwehr, míg harmadik vonal, az ugyancsak párhuzamos két népfelkelés. Ez azonban a hosszú békeidõszak alatt nem jelentett semmilyen lényeges zavart. Soha nem tapasztalt tragédiába csupán az elsõ világháború idején fordult ez a helyzet, amikor a honvédelem megint az uralkodó trónjának és kettõs birodalmának a védelmét jelentette egy, a magyar nép által nem kívánt és nem kezdeményezett, minden korábbinál véresebb fegyveres küzdelemben.

     
    Evangélikus Templom
     
    Testvérlapok

    DOBOGÓ

    NaPúT

    Szent Korona Országáért Alapítvány

      

     

    Magyar Táltos Hub

    Motolla Egyesület

    Karahun

     

    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!