Az országból összesereglett ünneplők - köztük apró gyermekek, minden korosztályt képviselő felnőttek és kortárs bölcs öregek – mind azon igyekeztek, hogy a méltán megható, szép ünneplés valami keveset viszonozzon abból a tanításból, amit Jóska bácsitól kaptunk az elmúlt évtizedek alatt.
 A Család Iskolások közül két csoportnak is kijutott az a megtiszteltetés, hogy ezen az országos jelentőségű alkalmon személyesen is részt vehessenek. A Rétipipitérek egy archaikus imafüzért mondtak és énekeltek Jóska bácsinak, a Zalai legények pedig Badacsonyi Lajos nótáiból énekeltek el egy csokorra valót hosszúfurulyás kísérettel.

 A 80. születésnapra készült egy könyv, amelyet a Jóskát köszöntők közösen írtak, mindenki a saját „műhelye” szerint. A 80 év Isten tenyerén Megtartó szeretettel Molnár V. Józsefnek című gyűjtemény 95. oldalán kezdődik az az írás, amelyet a mi iskolánkról készítettünk. A könyv az iskolában megvásárolható, ára: 7.500 ft.
15 éves a keszthelyi Család Iskola

  Hol is kezdjük el? Beszéljünk arról a gödöllői népfőiskoláról? A gyermekrajzok magyarázata mellett csak úgy mellesleg elhangzott az is, hogy   az állami intézményesített oktatás olyan, ahol a nevelésnek nincs helye. Nincs szó hagyományról, csak színpadra állított „népi”, „népies” műsorszámokról. Nincs szó hitről, legfeljebb megengedi a felekezeti hitoktatást az iskolában. Nincs szó erkölcsi elvárásról, elég, ha „modul” óraszámot kap az erkölcstan tantárgy. Népről, nemzetről csak a történelemórák tananyaga szól ….    
  Ez az iskolai rendszer elidegeníti a gyermeket. Megsemmisíti az előző generációk által nemzedékről nemzedékre hagyományozott kötődéseket, és helyette a szabadelvű személyiségkibontakoztató eljárásokat erősíti fel.  
Amikor mindezeket leszűrtük Molnár V. József szavaiból azon a bizonyos előadáson, akkor döbbentünk rá, hogy ez egészen közelről érint bennünket, hiszen hamarosan iskolás korba kerülnek a mi gyermekeink is, és nem szeretnénk őket ilyen értékrendű iskolába adni. Elhatároztuk, hogy saját iskolánk lesz.
  Meghívtuk magunkhoz Jóskát, akivel hosszú, sokszor éjszakákon át tartó beszélgetéseket folytattunk otthon a konyhaasztalnál. Atyaként figyelt ránk, tanítgatott bennünket. Így lett ő számunkra Molnár V. Józsefből az előadóból lassan-lassan Jóska, vagy Jóska bácsi. Az atyai öreg, nem csak a gyermekeink és a baráti társaságunk , hanem a megalapított Család Iskola apraja-nagyja számára is. Azóta jelen lévő kísérője iskolánk lelkületének. Nem csak előadásaival, tanácsaival, példázataival, hanem valóságos személyében is a hétköznapokon és ünnepeinken egyaránt.
  Jóska ébresztett rá minket, hogy a nevelés elsősorban nem a társadalom feladata, hanem a családé. A tudást lelkesülten átadni is csak olyan viszonyban lehet, mint ahogy az atya tanítja a fiát, az anya a leányát, ahogy az öregszülők a rájuk bízott unokát. Elhitette velünk, hogy ha szülői, nagyszülői befogadó lélekkel, családból családba átlépve fogadjuk a tanítványokat, akkor teljes embereket nevelhetünk.
  15 évvel ezelőtt, 1994-ben ez a családi felállás lett az alapja iskolánknak, amelynek a saját otthonunkban szorítottunk helyet. Két szoba közül kivettük a válaszfalat, ez lett a tanterem, a teraszról a külön bejáratú belépő az öltöző, a kiskonyha, ahol a tízórait készítjük és az ebédet melegítjük. Szeptember 1-jén ide érkezett meg az a 12 gyermek, akiknek a szülei elsőként hittek a mi iskolánkban.
 A tananyagban a Nemzeti Alaptanterv követelménye az elvégzendő minimum. Viszonylag könnyen teljesíthető, amihez hozzájárul a kiscsoportos foglalkozás, a feltétel nélkül szeretetteljes, családias légkör, a tiszteletre és fegyelemre épülő, következetes belső szabályozás. A nevelőket bármikor meg lehet szólítani, a gyermekeknek nem kell izgulniuk a kérdéseik miatt. Ez a tananyagon kívüli elbeszélni valókra is vonatkozik. Van idő meghallgatni, segíteni, tanítani egymást. Nem szól a csengő, ezért az óra hosszát mindig az adott ismeretanyag és a befogadás állapota határozza meg. Van módunk a tapasztaláson alapuló tanításra, bármikor fölkerekedhetünk és kimehetünk a kertbe, az erdőbe, megcsinálhatjuk, kipróbálhatjuk, megépíthetjük, felhasználhatjuk azt, amiről hallottunk vagy olvastunk, és ily módon sokkal többet megtaníthatunk, mint a padban ülve, a tankönyv és a munkafüzet feladatinak megoldásához ragaszkodó óravezetéssel. Tanár és tanítvány között olyan bizalmas szál kötődik, amely nagyon magas szintű elvont gondolatközvetítést tesz lehetővé. Így a tudás belsővé válásának útja időben rövidebb, hatása, tartóssága és használhatósága intenzívebb lett.
  De mindez csak egyik része a módszertani eszköztárunknak. Jóskától azt is megtanultuk, hogy a tanulásban nagyon fontos a mintakövetés. Aki nálunk tanít, az nem csak egy tantárgy ismeretanyagát képviseli a tanítványok előtt, hanem  az ő teljes személyiségével például, mintául áll a gyerekek előtt. Nem csak addig vagy tanára a gyermeknek, amíg megtanítod az A betűre, hanem az óra előtti és utáni szünetben is, az iskola falain kívül is. Te magad és a családod is. A tantárgyakat tanítók mellé olyan öregeket, mintaadó mestereket hívunk a gyerekekhez, akik nem csak a népzenében, táncban, egy-egy mesterségben elhivatott mesterek, hanem az egész életük, hitük, teljes valójuk követendő. Olyan természetes tanítók ők, akik jelenségként hatnak a gyerekekre, megengedve, sőt ösztönözve őket arra, hogy kutassák, másolják, utánozzák őket. Így az iskolában nem csak a tudásukat, hanem a viselkedésüket, szokásaikat, észjárásukat, öltözködésüket, emberségüket, magyarságukat is átadják. A mintakövetés lehetősége hitelessé teszi a tanítást, és ez egyben azt is jelenti, hogy a folyamat minden résztvevőjétől nagyon magas erkölcsi megfelelést követel.
 Jóska életét mintául kapva mi magunk is azt láthattuk, hogy nem elég elméletben kigondolva, elmondva, könyvben megjelentetve elbeszélni az élet lényegét. Nem elég, ha minderről előadásokat hallgatunk, szakirodalmat olvasunk és újabbakat alkotunk, hanem azt cselekvéssé, életformává változtatjuk. Ki-ki keresse meg e világban – nem a célját, hanem ahogy Jóska anekdotájából az öregapja szavaiból megtudtuk – a dolgát! És ha megtaláltuk a ránk bízott feladatot, akkor azt a teljes életünkkel tegyük, valósítsuk, és  hordozzuk annak felelősségét. Egy tanító nénink mondta Jóska bácsit hallgatva: „Nem töprengek, hogy hogyan csináljam. Szívből tudom tenni, mintha mindig is tudtam volna, hogy így kell, mert hiszen Jóska is szívből mondja.” Így hát ő akkor is jelen van, ha éppen nincs itt.
 A tantárgyakra bontott tudás mellett egy magasabb rendű tudást is meg kell szerezniük a gyerekeknek: az életképességhez való tudást, az életre valóságot. Ez önmagunk fenntartásán, a fizikai jellegű létfeltételek biztosításán túl a lelki, hitbeli, kultúrába ágyazott, közösségbe kapcsolt személy, személyiség kialakítását és ennek a személynek, személyiségnek az egy életen át tartó viselését, megnyilvánulását jelenti. Jóskától megtanultuk, hogy ennek kiváló, biztonsággal követhető mintája a magyar paraszti lélek a maga dolgos, Istenhez forduló, családot nevelő, életközösséget fenntartó életmódjával. Az egészséges parasztember harmóniában élt a természettel – amit kivett a maga javára, azt vissza is adta. Harmóniában élt a csillagokkal – megbékélten kötötte-oldotta sorsát a csillagok állásához. Ha faragott, szőtt, hímzett, épített, készített, akkor az Isten-teremtette égi világot jelenítette meg, vagy éppen az égre vonta föl a földi történések szereplőit. Mielőtt cselekedett, hittel erőt kért hozzá, hívő erejét pedig cselekedeteiben mutatta meg. És mindezt az iskolás gyermeknek is meg kell tanítanunk, és mivel ők életük nagy részét az iskolában töltik, hát az iskolának is feladata ez. annál is inkább, mert ma már egyre kevesebb a tudatosan hagyományozó család. Azt is fel kellett ismernünk, hogy a szétzilálódásra ítélt mai családoknak erőt, hitet, jó példát kell adnunk. Erősítenünk kell a nemek szerinti hagyományos szerepvállalást, megbecsülni a családban természetesen kialakult hierarchiát. Feléleszteni a család nyújtotta biztonság és melegség igényét, örömét. A családjainknak is össze kell tartaniuk, áldozatot vállalniuk, hiszen csak mi magunk, egy pár nem vagyunk képesek egy iskolát fenntartani.
  Nálunk az iskolában a szülői munkaközösség helyett erős, életre szóló komaságok kötődnek a felnőttek között, aminek értelmét, szabályait, az ezzel járó kötelességeket megint csak Jóska magyarázta el. Ez a komasági szövevény természetesen nem csak az iskolán belüli kapcsolatainkat erősíti, hanem teljes érvényű, őrződik az iskolán kívül is. Nem csak a tantárgyi tudás, a szellemi, alkotói, erkölcsi magatartás kerül haza az iskolából a családi házba, hanem a közösségi kötődés igénye is. Amikor az iskolánk bajban volt, akkor mi magunk is megtapasztalhattuk, hogy ez milyen erős, értékes kapocs.
A hozzánk járó gyermekek 80%-a nagycsaládból jön. Több olyan családunk is van, akik nálunk lettek nagycsaládosok, mert itt tapasztalták meg annak örömét, annak lehetőségét. Arra láttak példát, hogy a sok gyermek nem csak nehézséget, hanem erőt, biztonságot is ad.
 És megtanultuk Jóskától, hogy amint a teremtett világban rend van, úgy a magunk alkotta világban is rendet kell tartanunk. Megtanultuk követni az esztendőkörös változás rendjét, ami meghatározza, hogy mikor mit készítünk, azt mivel és hogyan díszítjük. Hogy a díszítő jelek mit üzennek, mi a természetrajzuk, hogyan lehetnek egyszerre ősiek és továbbélők. Megtanultuk, hogy mikor mulatunk és mikor csöndesedünk el, hogy más a férfi dolga és más a nőé, hogy az egyéni életünk a közösségben bontakozik ki, de a közösséget az egyének szilárdsága építi. Jóska által megismertük a hétköznapok és ünnepnapok természetes ritmusát, és megismertük az ünnepek jelentését. Így gyönyörű ünnepeket élhetünk át, azzal az áhítattal tetézve, hogy mindebbe a gyerekek mint beavatandók vesznek részt, akik a tudás birtoklásával együtt azt a feladatot is megkapják, hogy a továbbéltetésért majdan ők lesznek a felelősök.
 Együtt készülünk a „kerek Isten fája” három aranyalmás ünnepére, megéljük a népszokások rítusait. Ahogy évről évre látjuk Jóskát Csíksomlyón, úgy ragaszkodunk mi is évről évre a mi megszokott sümegi búcsújáró zarándoklatunkhoz, vagy a fehérvasárnapi határjárásunkhoz.

   Gyermekek, szülők, tanítók istenfélő hittel ülünk le terített asztalunkhoz.  Az asztalfőn Molnár V. József a mi nagycsaládunk öregapja, akinek jóvoltából megismerhettük a terítéken az éltető eledelt.

Isten éltesse őt sokáig, nyerjen az egekben fényes koronákat!     


Keszey Tivadar és Molnár Zsuzsanna, Keszthely