- Ahogy egy fiúnak kell. - Pontosan. Autót vezetni is elég hamar megtanultam, puskával lőni is... - Hány évesen? - Puskát már tízévesen használtam. - Légpuskát? - Nem, rendes sörétes vadászfegyvert. Légpuskával már egészen aprókoromban lőttem rendszeresen. A környezetem ezt, úgy látszik, fontosnak tartotta, úgy gondolkoztak, nagyon helyesen, hogy egy férfiembernél lényeges, hogy ott legyen a fegyver, hogy tudjon vele bánni, ha mondjuk meg kell védenie a családját. - Milyen könyveket olvasott? - Az első, amit már magam olvastam el, a Mondák könyve volt, ezt a mai napig is forgatom. Gyermeki fejemben akkor megfogalmazódott, hogy nekem olyan ló kellene, mint amelyiknek a főhős, Szép Mezők Szárnya karolja át a nyakát: nagy busa fejű, sűrű sörényű, vastag farkú, szíjalt hátú piros csikó volt. - Sikerült? - Igen, de váratott magára kissé, mert gyerekkoromban, a hetvenes években egyáltalán nem lehetett lovagolni. Úgy gondolkoztak abban a világban, hogy aki lovagol, az urizál, és én gyerekként még nem urizálhattam, úgyhogy keresztapámnak súlyos forintjaiba került, hogy lóra ülhessek 4-5 évesen itt, a Balaton-felvidéken, ahol a lovardák akkor még a pirospozsgás német turistákra voltak felkészülve, de rájuk annyira, hogy még szandálban is fel lehetett ülni a lóra. Ráadásul emeletes házban nőttem fel, csak apai nagyszüleim éltek falun, ők viszont nem tartottak állatokat. Ez pont az az időszak, mikor elveszik az embertől a gyökereit, elszakítják a földtől, az állatoktól és azok szeretetétől. Tizenkét évvel ezelőtt, huszonnégy évesen vettem meg az első saját lovamat, egy tiszta hucult. Három ilyet vettem akkor egyszerre, szeretem ezt a fajtát, a sztyeppei lónak egy hegyi változata. Az egyikkel rögtön le is mentem Szicíliába. - Ne szaladjunk ilyen lóhalálában. Mit csinált odáig? - Szentendrére mentem katonai főiskolára, tüzér szakra, mert mindenképp katona akartam lenni. Ezt már gyerekkoromban elhatároztam, és úgy gondoltam, ha nem katona leszek, akkor is vitéz vagy harcos. Mikor bevonultam, rájöttem, hogy azok a tisztek, akik ott vannak, és katonának nevezik magukat, nem azért vannak ott, hogy harcosok vagy vitézek legyenek, úgyhogy az első év után leszereltem. Elmentem BM-állományba, hogy rendőrtiszt legyek. Kilenc hónapra beraktak egy őrszázadba az Ady ligeti laktanyába, ami arra volt jó, hogy olyan embereket ismerjek meg, akikkel különben soha nem hozott volna össze a sors. Olyan vegyes szelete volt a társadalomnak, hogy egy szociológus megnyalta volna mind a tíz ujját. Mikor letelt ez a kilenc hónap, amit én büntetésnek éreztem, úgy gondoltam, nem leszek tovább rendőr. Akkor kezdett kikristályosodni bennem, hogy mit is akarok. Utazni akartam, világot látni, de ahhoz pénz kellett, mert drága a repülőjegy. Bár a családom jól állt, azt mondták, akinek pénz kell, dolgozzon érte. Ez azt jelentette, hogy a szüleim éttermében dolgozzak, ami semmi szabadságot nem hagyott volna nekem, ezt kamaszéveinkben már kipróbáltuk a húgommal először kuktaként, aztán szakácsként, végül pincérként dolgoztunk, mert szüleim úgy gondolkoztak, mindent meg kell ismerni, hogy később vezetni tudjuk az éttermet. Ez helyes is, csak én nem éreztem hozzá elhivatottságot. A tiszti főiskola után rövid ideig még a francia idegenlégiót is kipróbáltam. Egyszer kimentünk a barátommal körülnézni, de háromhetes ottlét után hazajöttünk, úgy gondoltam ez nem az én pályám, ez már rég nem az a kemény hely, amit Rejtő Jenő megírt. Kőkemény fegyelemre számítottunk, olyan fegyelemre, ami azért van, hogy valami olajozottan működjön. Szavakban ez még meg is lenne, csak amikor ezt elhízott szakaszvezetők mondják neked, akkor nem hiszed el, hogy tényleg egy jól kiképzett csapatba kerültél. - Mit dolgozott, mikor az első lovát megvette? - Akkor a szüleimnél dolgoztam, akik erkölcsileg nemigen támogatták az én elképzeléseimet, mert úgy voltak vele, hogy az embernek dolgoznia kell, különben nem lesz nyugdíja. Én meg nem hittem a nyugdíjrendszerben, és most beigazolódni látszik, hogy nem volt alaptalan a hitetlenkedésem. Örülök neki, hogy inkább a saját utamat választottam. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy lóval járom Európát, így indultam el Szicíliába, az első lovas utamra, amit több hónapra terveztem. Éppen Nápolyban talált a karácsony, hazajöttem az ünnepre, de itthon ért egy kisebb baleset, eltörtem a gerincemet lovaglás közben. Ez négy hónapra megállított, szerencsére hamar felépültem belőle, és folytattam az utat a sziget felé. Nem volt egyszerű, mert a mai világban nehezen tud az ember patkolókovácsot találni, márpedig ahhoz, hogy haladni tudjon, nagyjából ezer kilométerenként át kell vasaltatni az állatot. Ezért aztán kitanultam a patkolókovács mesterséget. - Mikor határozta el, hogy megjárja Rodostót? - Amikor ez az utam véget ért, már terveztem, hogy lelovagolok Törökországba. Még abban az évben részt vettem a Napóleon című film fogatásán, ahol találkoztam huszár hagyományőrzőkkel, és egy olyan egri fiatalemberrel is, aki török kori hagyományokat őrzött az 1500-as évekből. Ettől anynyira fellelkesültem - tudtam, hogy Várpalota is akkor élte virágkorát, a végvári harcok idején -, hogy elkezdtem ezzel a korszakkal foglalkozni. Még a lovak is, amiket választottam magamnak, ezek az alacsony, 150 centi marmagasságúak, jellemzőek voltak arra a korra, hiszen egészen a XVI. század végéig csak ilyenekkel lovagoltak a mieink. Bolondság azt gondolni, amikor ma meglátunk huszárokat óriási furiózó lovakon, vagy nóniuszokon, hogy eredetileg is ezeket a lovakat használták a magyar katonák. Kicsi, pörgős arab lovakon lehet jól harcolni, azokban tűz van, és mennek, mint a szél. A huszár harcmodornak pedig a gyorsaság, a robbanékonyság a lényege, a nagy termetű lovak a harc közbeni hirtelen irányváltásokat, a hirtelen vágtát, a hirtelen megállást nem képesek végrehajtani. Erre a sztyeppei és a sivatagi lovak keveréke a legalkalmasabb, én ilyenekkel dolgozom most. A következő évben, 2002-ben már részt is vettem ezekkel a hagyományőrzőkkel az egri várjátékokon, ugye akkor volt az 1552-es ostrom évfordulója, és onnan kezdve nem volt megállás. Ott varrattam is magamnak korabeli viseletet, azóta már többet is, és a barátaim is ezek közül az emberek közül kerülnek ki. - Szokott erről a korszakról előadásokat is tartani. Milyen érzés hagyományőrzőként találkozni az emberekkel? - Nem azt mondom, hogy küldetéstudata támad az embernek, de lelkesítő, mikor beszélgetünk honfitársainkkal, akik nem tudnak arról, mert az iskolában gondosan elhallgatják a felnövekvő nemzedékek elől, hogy mi, magyarok mi mindent tettünk le az asztalra, és látjuk rajtuk, hogy feldobódnak, és attól kezdve másként gondolnak a magyarságukra. Ha tényleg olyan gyengék lettünk volna, már rég nem beszélnénk ezt a nyelvet. - Sokaknak meglepetés ez? - Igen, mert az iskolában megtanítják a vereségeinket Augsburgtól kezdve Voronyezsig, mondjuk négy-öt vereséget belevernek a fejünkbe, és ezzel meg is adják az alaphangulatát a történelemszemléletünknek. Attól kezdve úgy gondolkozunk, hogy vesztes népnek nincs miért felemelnie a fejét. Ezt valahogy meg kéne változtatni az emberekben. Mikor beszélünk nekik Bezerédiről vagy a csobánci Gyulafi Lászlóról, elkerekedik a szemük, és csodálkozva kérdezik, hogy ezt miért nem tanítják meg az iskolában. Ez az iskola felelőssége is, másrészt mindenkinek a magáé is, mert beszerezhetők azok a könyvek, amelyekből meg lehet ismerni a múltunkat. Mindenki foghatja magát és elmehet egy könyvtárba, vagy olyan társaságba, ahol ezekről a dolgokról szó esik, vagy ha már valamit olvasott, szóba hozhatja a barátai között ő maga is a témát. Ha tényleg mindig vesztesen fejeztük volna be a csatáinkat, már lehet, hogy németül vagy oroszul beszélnénk, esetleg mostanra angolul, de biztos nem magyarul. Ezt azok az emberek vívták ki, akiknek a hagyományait mi megpróbáljuk fenntartani. - A Rákóczi-emlékév alkalmából 2003-ban megjárták Törökországot, egészen a fejedelem önkéntes száműzetésének színhelyéig lovagoltak néhányan korabeli öltözetben. Milyen tapasztalataik voltak, hogyan fogadták önöket az út során? - Kezdem azzal, hogy a Kulturális Örökség Minisztériuma élből elutasította a támogatás iránti kérelmünket, mondván, hogy ez a sportminisztériumhoz tartozik, ők meg azzal utasították el, hogy az országhatáron kívüli sporteseményhez nem adhatnak támogatást. Ezt különben nem hiszem el. Így aztán önerőből mentünk le hármasban, oda-vissza 3400 kilométert megtéve. Keresztüllovagoltunk Szerbián, Bulgárián, úgy léptünk be Törökországba, azon belül Trákiába. Hihetetlen nagy szeretettel fogadtak minket az emberek mindenhol út közben, főleg Szerbiában és Törökországban. Bulgáriában inkább amolyan kis bugyuta bámulatot láttam az arcokon, ami azért érdekes, mert mikor visszaértünk Magyarországra, ugyanezt láttam. Valami fásult közönyt. Ebből kellene valahogy felrázni az embereket, mert amíg a tévé elszipkázza szerencsétlenek figyelmét és mindenféle hülyeséggel megeteti őket, addig nincs esély rá, hogy eljusson a tudatukig, kik is ők valójában. - Találkoztak magyarellenességgel, mondjuk Szerbiában? - Nyoma sem volt sehol, kivéve Magyarországot. Szomorúan mondom, de itthon találkoztunk egy esetben magyarellenességgel. Egy útkaparó segédmunkás, mikor meglátott minket, eldobta a lapátot, és a saját szellemi színvonalán fejezve ki magát felkiáltott, hogy mi ez, hol vagyunk, ez nem lehet igaz. Közben folyamatosan káromkodott. - Hol jártak azóta? - A következő évben elzarándokoltunk Santiago de Compostellába, de oda már hatan mentünk, szintén a XVI. századi viseletünkben. Erre sem találtunk sok támogatót, úgyhogy 1000 euróval hat ember nyolc hónapig megkísérelt Európában lavírozni. - Hogy sikerült? - Szerintem kitűnően. Akár fogyókúrának is beillene, mert egyik társunk 16 kilót fogyott, a barátnője 14-et, ők a Pireneusokból haza is utaztak visszafelé jövet. Az egész utat hárman jártuk végig, akik minden kilométeren ott voltunk. 2006-ban pedig bejártuk Magyarország eredeti határait, az ezeréves határokat, 120 nap alatt. Eddig összesen öt ilyen nagyobb út áll mögöttünk. - Hol aludtak? - Ahol ránk esteledett. - A csillagos ég alatt? - Így van. Él egy pálos szerzetesektől származó tudás, amely szerint, ha valaki lóháton fegyverrel megkerüli az országot, akkor a haza sorsa jobbra fordul. Reméljük, hatni fog.