Idestova annak is fél évtizede már, hogy hírt kaptunk róla: a veleméri kora gótikus templom festészeti programját az eddigiektől némileg eltérő szempontok szerint dolgozta fel a templom tudós plébánosa, Kovács József. A több mint kétszáz gépelt oldalnyi terjedelmű kézirat (részleteit a Művészet 1977/3. száma közölte, a 14-19. oldalakon) a templom festészeti díszítésének a tér három dimenziójában kirajzolódó csomópontjait szembesíti az ábrázolt szentek, illetve túlvilági lények ("égiek") naptári ünnepeinek és "hóráinak" az idő negyedik dimenziójában kirajzolódó csomópontrendszerével, és a két gráf (csomópont-erővonalrendszer) között érdekes megfeleléseket mutat ki. Egyetlen példa: Szent Anna napja (1377. november 19.), azaz a "húsvét gyökere" és a húsvét napja (1378. április 18. - a templom felszentelésének évére vonatkoztatva) között pontosan középen helyezkedik el az egyházi évben a Purificatio (más néven Gyertyaszentelő vagy Mária tisztulása, 1378. február 2.) ünnepe. A veleméri templom térszerkezetébe ez az időbeli összefüggés úgy rajzolódik át, hogy a diadalív déli tövén elhelyezkedő Mettercia (Szent Anna harmadmagával) képtől és a diadalív északi tövén megjelenő Kálváriától egyenlő távolságra, a szembe eső nyugati bejárati ajtó főlé a Purificatio képjele, a pelikán került. (Vő. M 1977/3 19. o.) Azt hiszem, e helyütt nyugodtan eltekinthetek mindazon szakirodalmi passzusok ismertetésétől, amelyekben ilyenfajta megfelelésekre direkt vagy indirekt utalás történik. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy az általam-általunk eddig elért szakmunkák kivétel nélkül szimbolikus, azaz pusztán megegyezésszerü megfeleltetések elvén alapuló, közvetlenül azonban visszaigazolhatatlan kapcsolódást tételeztek fel az általuk vizsgált kultuszhelyek belső csomópont-erővonalrendszere és a velük kapcsolatba hozott liturgikus, illetve bibliai és szenttörténeti eseménysorok között. 1976 tavaszán, az említett publikáció (M 1977/3., 14-19. o.) előkészítése során elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy a két irányból elindult vizsgálódássort összekapcsoljuk, és próbaméréseket végezzünk annak felderítésére, vajon a jelzett kétféle (térben, illetve időben kirajzolódó) csomópont-erővonalrendszer direkt módon is kapcsolatba hozható-e egymással s ha igen, mi módon? Addigra már világos volt számunkra, hogy az idő dimenzió sem an und für sich ("önmagában és önmagáért") értelmezésben kell, hogy szerepeljen ebben a gondolatmenetben, hanem úgy ahogyan a vizsgált összefüggésrendszer születésének ill. rendeltetésszerű funkcionálásának korábban szerepelt, azaz "égiek" viselkedésének egyik lehetséges dimenziójaként, az objektív vizsgálhatóság határai közé szűkítve a kérdést: a fényes égitestek mozgásának közegeként. Márpedig, ha ilyenként vizsgáljuk, akkor az idődimenzió bármikor neházségek nélkül - és hozzó látványosan! - átfordítható a tér mindhárom dimenziójába, csak annyi feltételt kell biztosítanunk, hogy az "átfordítás" helyszínén a sötétség mindenkor jól elváljék a világosságtól (másszóval a sötétkamra elvet kell alkalmaznunk), továbbá, hogy a folyamat viszonylag kisszámú megfigyelő (ideális esetben egyetlen személy) számára viszonylag kis területről (ideális esetben egyetlen pontról) viszonylag kevés helyváltoztatással (ideális esetben időegyég alatt végzett egyetlen teljes körbefordulással) valamennyi lényeges mozzanatában áttekinthető legyen. És ezzel egyszersmint alapokon definiáltuk minden idők és helyek elemi kultuszterét ill. kultuszcselekményét. Legalábbis számunkra ez a feltételezés kézenfekvőnek tűnt, és az a tény, hogy a hazai és mintául szolgáló külföldi szakirodalom, eddig nem dolgozott ki ill. nem igazol még ilyenfajta hipotózist semmiképpen sem riaszthatott vissza bennünket attól, hogy megkíséreljünk a végére járni. Az "égiek" mozgásának közérdeküen fontos pontjaira (a "pont" itt térben is, időben is értendő, és mindkettöben egyformán sarkalatos fontosságú kell hogy legyen!) tájolt templom belsejében, ha ez a templom sötétkamraelven mükődik, illetve működtethető, összefüggő égi eseménysorok "skálájául", szemléletes visszaigazolójául leginkább az északi fal belső felülete kínálkozik, minthogy a vele szemben levő déli nyílásrendszeren keresztül elvben az év minden napján jut be fény a templombelsőbe, s az - ha megfelelően szük, megfelelően profilozott és megfelelő szűrő, egyben fókuszáló természetű fényáteresztő közeggel kitöltött ablakon át vetül be-az éven belüli helyzettől függően kisebb vagy nagyobb távon "gyalogol" végig az északi fal összefüggő képsorán, rendre kiemelve a sötétből (életre keltve, megszólaltatva) a falkép (dombormű, kárpit stb.) megfelelő elemeit, élő vagy "hagyományos" műtárgyfotózásra, s mert ebben a műveletben csak akadályozott volna a tükör, egy hirtelen mozdulattal felcsaptam magam mögé - hova is? Ahol üres hely volt: az egyik déli ablak rézsűjére. És ebben a pillanatban az északi fäl velünk szembe eső egyik legexponáltabb pontján (éppen kameráink látómezejében) megjelerit a várva várt fényfolt. Igen, amire a legkevésbé gyanakodtunk, a rézsü volt a keresett tükrözőfelület. (Mint később, a felvételek előhívása után kiderült, a tükör nélkül is bekövetkezett volna a "megvilágosodás"; csak a mi szemünk számára már érzékelhetetlen módon, mivel a templom legutóbbi felújításakor-éppen az egyöntető megvilágítás érdekében - sárga drótüveg került az ablakokba, amelyen át a fény teljesen szétszórva jut be a templombelsőbe, így csak a mi felfogó apparátusunknál érzékenyebb fotóemulzió mutathatta ki a tónuskülönbséget a közvetlenül megvilágított, illetve a megvilágítatlan freskórészletek között.) Utólag alaposan átgondolva a dolgokat, voltaképpen egészen direkt módon is kapcsolatba hozható-e egymással, s ha igen, mi módon. Addigra már világos volt számunkra, hogy az idő dimenzió sem an und für sich (önmagában és önmagáért) értelmezésben kell hogy szerepeljen ebben a gondolatmenetben, hanem úgy, ahogyan a vizsgált összefüggésrendszer születésének, illetve rendeltetésszerü funkcionálásának korában szerepelt, azaz "égiek" viselkedésének egyik lehetséges dimenziójaként, az objektív vizsgálhatóság határai közé szükítve a kérdést: a fényes égitestek mozgásának kőzegeként. Márpedig ha ilyenként vizsgáljuk, akkor az idő-dimenzió bármikor nehézségek nélkül - és hozzá látványosan! - áttordítható a tér mindhárom dimenziójába, csak annyi feltételt kell biztosítanunk, hogy az "áttordítás" helyszínén a sötétség mindenkor jól elváljék a világosságtól (más szóval a sötétkamraelvet kell alkalmaznunk), továbbá hogy a folyamat viszonylag kis számú megfigyelő (ideális esetben egyetlen személy) számára viszonylag kis területről (ideális esetben egyetlen pontról) viszonylag kevés helyzetváltoztatással (ideális esetben időegység alatt végzett egyetlen teljes körbefordulással) valamennyi lényeges mozzanatában áttekinthető legyen. Es ezzel egyszersmind alapfokon definiáltuk minden idők és helyek elemi kultuszterét, illetve kultuszcsélekményét. Legalábbis számunkra ez a feltételezés kézenfekvőnek tünt, és az a tény, hogy a hazai és a mintájául szolgáló külföldi szakirodalom eddig nem dolgozott ki, illetve nem igazolt még ilyenfajta hipotézist, élettelen szereplőit, kit-kit a maga idejében. Ez így rendben is volna - elvben. Van azonban egy apró bökkenője a szépen kidolgozott gondolatmenetnek. Az ti., hogy a Nap, látszólagos égi útját járván a horizont fölött, mire a déli oldalra ér, már olyan magasan jár, hogy a déli ablakokon át bevetülő fénye nem érheti el a szemközti falfelületet, hanem egyenesen a padlóra tűz le. (Más kérdés, hogy ezt az "utat" is számon lehet tartani a padlózat mintáinak, jelenetes vagy "dekoratív" ábrahalmazainak megfelelő elrendezésével, s erre is bőségesen találunk példát a különböző korok és kultúrák ilyen természetű müvészeti hagyatékában!) Hogyan kerül a fénysugár mégis az északi fal képsorára? Természetesen "tükör által homályosan" - hogy Ingmar Bergmant s rajta keresztül Pál apostolt idézzük. De vajon adódik-e, s ha igen, hol és miként, alkalmas tükröző felület a templom belsejében, amely az év minden napján és a nap minden órájában, külön be-, illetve átállítások nélkül is oda és csakis oda veri a fényt, ahová annak az előre kiszámított rend szerint éppen verődnie kell? Innentől érdemes ismét felvenni a kutatás valóságos történetének fonalát. 1976 március végének egyik napfényes napján sorra jártuk a magunkkal hozott tükörrel a veleméri templombelső valamennyi gyanúba fogható pontját, kérdésünkre azonban nem találtunk megnyugtató választ. És ekkor, mint az ilyenfajta kutatások során már annyiszor, ismét a véletlen segített. A kudarcon elkedvetlenedve már átálltunk gépeinkkel a "hagyományos" műtárgyfotózásra, s mert ebben a műveletben csak akadályozott volna a tükör, egy hirtelen mozdulattal felcsaptam magam mögé- hova is? Ahol üres hely volt, az egyik déli ablak rézsüjére. És ebben a pillanatban az északi oldal velünk szemben lévő egyik legexponáltabb pontján (éppen kameránk látómezejében) megjelent a várva várt fényfolt. Igem, amire a legkevésbé gondoltunk, a rézsű volt a keresett tükröző felület (mint később a felvételek előhívása után kiderült) a tükör nélkül is bekövetkezett volna a "megvilágosodás" csak a mi szemünk számára már érzékelhetetlen módon, mivel a templom legutóbbi felújításakor éppen az egyöntetű megvilágítás érdekében - sárga drótüveg került az ablakokba, amelyen át a fény teljesen szétszórva jut át a fény a templom belsőbe, így csak a mi felfogó apparátusunknál érzékenyebb fotó emulzió mutathatta ki a tónuskülönbséget a közvetlenül megvilágított ill. a megvilágítatlan freskó részletek között) Utólag alaposan átgondolva a dolgokat egészen magától értetődőnek tűnt ez a megoldás. Hiszen a rézsű csak a külső oldalon vezethet le csapadékot, belül ilyen szerepkör nem indokolja meglétét. Márpedig indokolatlanul ezt alaposan megtanultuk korábbi vizsgálódásaink során - a szóban forgó kultúra még nem alkalmazott építészeti elemeket... Alig néhány másodpercre rá, hogy az első fényfoltot megpillantottuk a falon, már odébb rögzítette a kameránk (ezúttal éppel a betlehemi csillagot találta telibe), s aztán vonult-vonult tovább, a maga rendelt útján, sorra megvilágosítván az útjába eső képelemeket és felvilágosítván bennünket nem múló érvénnyel, mert nem halványuló élmény kapcsán-arról, hogy mozgó univerzumban élünk, s ebben kell megtalálnunk pillanatról pillanatra a helyünket, szerepünket.
Dokumentálás napfordulón, kontroll napéjegyenlőség idején A működés alapelvének ismeretében célszerűnek látszott most már alaposabban utánanézni, mi is történik a "sötétkamrában" a fenti értelemben vett kis feltételezett csomópontjain - mondjuk a nyári napfordulón. Vajon a négydimenziós kontinuum időtengelyén mutatkozó csomópont átvetítődik-e valamilyen módon (s feltételezésünk értelmében ez a valamilyen mód most már közelebbről a napfénymozgások valamilyen módját kellett hogy jelentse!) a veleméri templom háromdimenziós terébe? Az időtengelyen képződött maximum (mint ismeretes, ekkor a leghosszabb a nap és legrövidebb az éjszaka) visszajelződik-e valahol a templombelsőben mint a tér három dimenziójának valamelyikében, esetleg mind a háromban egyidejüleg mutatkozó maximum? Nos, minek szaporítsam a szót? A dokumentáció egyértelmüen jelzi, miként jelenik meg az év leghosszabb napján, röviddel napfelkelte után (hogy napfelkeltekor mit tesz a nap, ?zt az "alkalmasan" megválasztott ablaküveg jóvoltából nem állt módunkban megfigyelni) a környezetétől jól felismerhetően elváló fényfolt a szentélyablakkal szemközti nyugati fal déli sarkában, fényre hozván a Mária köpenye alatt oltalmat kereső bünösöket, hogyan vonul azután tovább lépésröl lépésre északnak és egyidejűleg lefelé, amint a nap mind feljebb és feljebb hág a maga égi útján, dél felé (kéttéle értelemben is!), amíg csak... De ekkor már észbe kaptunk, és sürgősen eltávolítottuk a templom tengelyéből a padokat. A fényfolt szállt lejjebb és lejjebb, miközben nőttön-nőtt, és egyszer csak elérte a függőleges nyugati falsík és a vízszintes padlósík találkozásának vonalát - és ott állt a küszöbőn. A fény végigömlött a templomtéren. Kijelölte az épület tengelyét és mindjárt e tengely hosszát is. Ennél tovább nem hatolhat a fény, lévén ez a leghosszabb nap az évben, nem lépheti át a küszöbőt, nem szökhet ki a sötétkamrából. Maximum képződött tehát a térben is, s ezáltal megfellebbezhetetlenül visszaigazolódott, hogy a kultusztér ezúttal valóban egyetlen, oszthatatlan téridő kontuumban funkcionál, annak mozdulásait transzformálja emberi léptékre, teszi személyesen is átélhetővé a benne-általa tágabb körben (térben és időben egyaránt tágabb keretek közt!) tájékozódni vágyó ember számára. Itt tartottunk 1977 derekán. Az őszi napéjegyenlőség napja szervezési nehézségek miatt kihasználatlanul múlt el. A téli napfordulón is hiába vonultunk le, egész nap reménytelenül borult volt az idő. (Ez a körülmény, mint említettük, csak a szerencsétlenül megválasztott ablaküveg miatt okoz nehézséget a megfigyelésben!) Végre ez írás leadásának határidejével csaknem egybeesve került sor az első alaposabb ellenőrző megfigyelésre 1978. március 18-án, majd április 4-5-én, a tavaszi napéjegyenlőség körüli időszakban. (Nem panaszképpen mondom, de mindvégig szinte lopva, munkaszüneti napokon kellett folytatnunk a munkát, és természetesen a saját kontónkra. És természetesen támadások kereszttüzében. Még mindig nem sikerült ugyanis valószínüsítenünk, hogy az ilyenfajta vizsgálódásokat egy jelenkori müvészettel foglalkozó folyóirat munkatársa hivatalos elfoglaltságként, munkaidejében is végezheti. És még csak védekezni sem tudunk az ilyenfajta óvásokkal szemben, hiszen magunk is belátjuk: ezt a munkát nem nekünk, nem ilyen körülmények között, nem ilyen műszerezettséggel és nem vasárnapi passzióként kellene elvégeznünk. De várhatunk-e vajon addig, míg erre a felismerésre mások is eljutnak?) A napforduló napjárása a templom hosszméretét jelölte ki, azaz adott szentélyablak-méretekkel és -magassággal számítva e nyilás és a bejárati ajtó küszöbe közötti távolságot. Most a napéjegyenlőség napján megfigyelt fényfoltmozgás - ezúttal a déli oldal legnyugatibb ablakán át beeső fény mozgásáról van szó - a küszöb abszolút méreteit határozta meg. Így a küszöb egyfajta alapmértékegységgé vált a tér három dimenziójában, e mértékegység hitelesítése viszont a negyedik dimenzióban, az időben zajlik-e, annak alapvető jelentőségü, mértékadó csomópontjain. Legalábbis eddigi megfigyeléseink szerint a sarkalatos négy időpont közül kettőn, a nyári napfordulón és a tavaszi napéjegyenlőség idején egészen bizonyosan.
Vizsgálódások egy új dimenzióban Már az első, 1976 tavaszán készült felvételek elemzése során felmerült a gyanú, hogy az északi falon sorakozó jelenetek nem csupán lineárisan kapcsolódnak egymáshoz, hanem az egyes jelenetrészek között valami egyéb összefüggésnek is kell lennie. Mindenesetre érdemes volt fontolóra venni, hogy a konvención kívül vajon mi indokolhatja az eddigi szakirodalomban egyöntetűen hangot kapott azon feltételezést, amely szerint a folyamatos, azaz belső keretosztást nélkülöző képsort balról számítva a Madonnáig bezárólag egyetlen, összefüggő egységnek (Háromkirályok imádása), míg a Madonna trónja mögött álló, egyébként az előbbi jelenet szereplőivel minden tekintetben azonos kezelésmódot mutató két alakot (az apróbb mellékalakokkal együtt) külán-külön is önálló, egymástól és a Háromkirályok jelenettől egyaránt független egységeknek kell tekintenünk. Sokkal kézenfekvőbbnek látszott feltételezni, hogy az északi festett falfelület nyugati végétől a keletüg, a diadaliv indításáig egyetlen megbonthatatlan egészet képez, amelyen belül nem annyira a ránk őrökített szövegsémákkal ősszevetve, mint inkább az esetről esetre egyidejüleg megvilágosodó képfelületeket "összeolvasva" találhatjuk meg azokat a belső összefüggéseket, amelyek a voltaképpeni, az egykori alkotótól tudomásunkra hozni szándékozott tanulságokat felfedhetik előttünk. A képi közlésnek ezek a "rejtett dimenziói", amelyekről mind ez ideig (tudomásunk szerint) egyáltalán nem esett szó a szakirodalomban, innentől természetesen intenzíven foglalkoztatni kezdték a fantáziánkat. Mindenekelőtt keresni kezdtük a direkt összecsengéseket a képfelület azon két része között, amelyek a hagyományos tagolás szerint egymással nem állhattak szerves kapcsolatban. Pontosabban szólva nem is kellett keresgélnünk az ilyenfajta kapcsolódásokat, egyszerűen nem kellett többé kötelezőnek tartanunk eltitkolni (s még külön szégyenkezni is emiatt), hogy már korábban is észrevettük őket. Például azt, hogy a bal szélső lovas és a jobb szélén álló Szent Miklós püspök-egyugyanazon arc, fiatal, illetve öreg változatban! És ha még egy kicsit tovább nézelödünk a szereplők közőtt, hamar megtaláljuk ennek az arcnak a harmadik "kiadását" is, a csillagtól balra álló, körszakállas, kezében kucsmát szorongató alak vállán. Bár ez esetben a hasonlóság a restaurálás "jóvoltából" csaknem teljesen elsikkadt, a közeli felvételen jól megfigyelhető, hogy a széles, lepényszerűen szétterülő, kissé homorú arc, amelyet szférikus homlok koronáz, tökéletes megfelelője a két szélső figuráénak, s az is, hogy a restaurálás során beléje került új szemek nem töltik ki eredeti gödrüket, indokolatlanul kicsire sikerültek és túlságosan közel is kerültek egymáshoz. Szemmel látható a restaurátor törekvése, hogy ezekkel az apró "kügazításokkal" méretben és jellegben közelebb hozza ezt a figurát a tőle balra esö két szolgához, s ezzel egyidejüleg kirekessze a főszereplők, a három király, Mária, László és Miklós egy fokozattal nagyobb méretü (mert jelentősebb) figuráinak sorából. Pedig ennek a szereplőnek, eredeti fejalkatából, méreteiből, elhelyezéséből és a rá osztott szerepből következtethetően nem a szolgák között van a helye, még akkor sem, ha baljával a legidősebb, térdeplő király lovának kantárát fogja, hanem az "égiek" rendjében, azoknak méltó társaként, mint a háttérbe húzódó szerény házigazda, a Mária-gyermek együttes szükségszerü kiegészítője a jelenetben: Szent József. Ha a szélekről egy-egy figurával befelé számolunk, ismét feltűnő rokonságra ismerhetünk a második lovas, illetve Szent László álló alakja között. (A restaurálás ez esetben is szemmel láthatólag a hasonlóság jelentős csökkenését eredményezte, bár nem tudta azt teljesen felszámolni.) A fiziognómiai jellegzetességek, továbbá a haj- és szakállviselet lényegi azonossága mellett a ruházat elemei is ezt a benyomásunkat erősítik meg, sőt az a - már előbbi példánknál is megfigyelhető jelenség is, hogy ezek a "rokon" arcok következetesen azonos irányba néznek. Még akkor is, ha- mint második királyunk esetében -ez az irány éppen ellentétes a szereplőnek a cselekmény folyamatából következő haladási irányával. Ez utóbbi rokonság, amelyet Szent László és a második király alakja között felfedezni vélünk, egy további, a maga nemében külön is érdekes összefüggésre hívhatja fel a figyelmünket. Nevezetesen arra, hogy a gyermek Jézus látására érkező bibüai három szent király alakja ezúttal tökéletesen, mondhatni hézagmentesen "fedésbe került" egy másik híres Háromkirályok-együttessel: az ún. "magyar három szent király" középkori fal- és táblaképfestészetünkben nemritkán feltűnő csoportjával. Nincs mit csodálkoznunk ezen. A veleméri falképek készülésének kora: Nagy Lajos uralkodásának utolsó évtizede. A magyar szent királyok, közülük is különösen Szent László tiszteletének fénykora ez. Nagyjából ugyanez idő tájt kerülnek felállításra Nagyváradon a Janus Pannoniustól is megénekelt "gyalogos" királyszobrok (Imre, István, László álló alakjai), s külön még a lovas Szent Lászlóé, valamennyi a Kolozsvári testvérpár alkotása. S hogy a bibliai három szent királlyal való "összetévesztés" ez utóbbiak esetében sem maradt el, arról nem kisebb személyiségtől értesülünk, mint Szenczi Molnár Alberttől, aki az 1600-as években még saját szemével láthatta a szobrokat, és hallhatta a váradi köznép "csacska meséit", amelyekben-Szőcs István kolozsvári író és művelődéstörténész szíves közlése szerint - a három bibliai szent királyként szerepeltek ezek a hazai történelmünkből ismerős alakok. Akárhogyan vélekedjünk is ezekről a dolgokról, lehetetlen észre nem vennünk hogy a veleméri három király balról jobbra haladva-sokkal feltűnőbb módon kínálja fel az azonosítás lehetöségét Szent Imrével, Szent Lászlóval, illetve Szent Istvánnal, mintsem a bibliai történet utólag néwel és egyéni jellegzetességekkel felruházott "klasszikus" szereplőivel, Melchior-Menyhérttel, Baltazár-Boldizsárral (a szerecsennel), illetve Casparus Gáspárral. Ha most már mindezek tudatában újra szemügyre vesszük a telje5 északi falképvonulatot, egyszerre egy újabb dimenzióban, az erkölcsi értékek szintjén is visszaigazolást nyer a puszta külalaki hasonlóságok alapján fentebb felvázolt kapcsolatrendszer megléte, illetve éppilyen léte. Mi köti össze a legifjabb királyt a Madonna trónszéke mellett statisztáló Szent Józseffel, illetve Szent Miklós püspökkel, a fejalkat feltűnő hasonlóságán túl, és azt mintegy visszahatólag indokolóan is? Gondoljuk csak végig, milyen jellegzetes erénye révén lett szent az Árpád-házból származó, fiatalon elhunyt Imre herceg. Egyetlen erénye, a szüzesség révén. Hát Szent József? Két vonatkozásban is ismét a szüzesség révén: egyrészt annak jutalmaképp, hogy magamagát megtartóztatta az istenfiúval várandós istenanyától, másrészt azért, mert szüzen maradását várandós állapota ellenére is elismerte, magától őt emiatt el nem taszította. Van-e más, ezzel összemérhető erénye? Tudtommal nincs. És Szent Miklós? Eltekintve attól, hogy püspök (és ez a tény ornátusával hangsúlyosan jelölődik), vagyis a világi hívságoktól, köztük mindenekelőtt a férfivágytól megtisztult, rendkívülisége esetünkben éppen azzal a tettével illusztráltatik, amelynek során kegyes adományával három szüzet, kik a szegénység szorításában már-már testüket kényszerültek áruba bocsátani, megtartott a szüzesség útján. Szent Miklósnak nem ez a leglátványosabb, még csak nem is a leggyakrabban ábrázolt legendás tette. Hogy itt és most éppen ezzel szerepel, annak oka feltehetőleg éppen az, hogy ezúttal a szüzesség mozzanata révén kapcsolódik bele a veleméri - ezúttal erkölcsi szinten tetten ért-téridő-gráfba, annak egyik térben is, idöben is megfogható gráfpontjaként. Hát a két "Szent László"? A szerepek kölcsönös megfelelése ezúttal még feltünőbb. Mindkét esetben a Iovagi erényekkel ékes, meglett férfi ideáltípusával állunk szemben. Végül ha a harmadik király, a térdeplő és a feje felett elhelyezett írásszalag közlése nyomán Gáspárral azonosítható, ősz szakállú aggastyán alakját, tartását, különösen pedig a Madonnához való viszonyát vizsgáljuk, aligha kerülheti el a figyelmünket a szinte mulatságosan szó szerinti egybevágás a mi Szent István királyunk legnépszerübb képi megjelenítésével: azzal a jelenettípussal, amelyben az ősz szakállú aggastyán térden állva felajánlja Magyarország Patrónájának a szent koronát. És a korona? - kérdezhetik, akik csak reprodukcióból ismerik a művet. Hol az azonosítás perdöntő bizonyítéka? Nos, mint már annyiszor ebben a rövid gondolatmenetben, itt is a restaurálásra kell hárítanunk a felelősséget a tárgy eltünéséért. A részlettelvételen még jól láthatók a nyomai, maga a korona azonban - s vele a jelzett kapcsolat felismerésének lehetősége valamelyik korábbi "helyreállítás" során szinte a felismerhetetlenségig lepusztult a képröl. Folytathatnánk még a mű "rejtett dimenzióinak" feltárását ki tudja, milyen mélységekig. Hely és alkalom hiányában azonban ezt szerencsésebb sorsú kutatótársainkra kell bíznunk, alighanem végérvényesen. Álljon itt befejezésül legalább az eddig felismert és leírt kapcsolódások összesített folyamatábrája, néhány további kapcsolatjelzéssel, hátha reménységünk szerint - kündulópontul szolgál majd további, még mélyebbre hatoló, még tágabb érvényességi körű összefüggések feltárására irányuló kutatásoknak.'
Epilógus
Tegyük föl újra a kérdést, hiszen nekünk is újra meg újra felteszik, illetékesek és illetéktelenek egyaránt: mi indokolja-s indokolhatja-e hát bármi is? - hogy egy mai múvészettel foglalkozó folyóirat hasábjain ennyire hosszasan időzzünk el egy ilyen "korszerűtlennek" látszó témánál? Válaszul közhelyekre hivatkozhatnánk. Például arra, hogy a múlt irányában tájékozatlan ember a jövő felé sem tud biztonságosan tájékozódni. Vagy praktikus szempontokra: hogy amíg az ilyenfajta képi összefüggések feltáratlanul maradnak, addig védtelenül ki vagyunk szolgáltatva a fentiekhez hasonló félreigazítások, önkényes "helyreállítások" nagyon is reális és mindennapos veszélyének. Amelyek által - hogyan is fogalmazzam finoman? - nemcsak, sőt nem is elsősorban a múlt károsodik. Mégsem ezekre hivatkozom. hanem arra az élményre, amelyben 1976 tavaszán volt részem, amikor először ragyogott fel bámuló szemeim előtt a veleméri falképsor egyik figurájának arca a hozzája vendégségbe érkező fényben, hogy azután, néhány röpke másodperc múltán, a kedves vendég távoztával, fokröl fokra kihunyjon és ismét alámerüljön a sötétség, a nemlét birodalmába. Kétségbevonhatatlan tény: ma igen sok tekintetben sokszorosan többet tudunk több adattal rendelkezünk - a világmindenségről, mint veleméri templomépítő-díszítő elődünk. De vajon képesek vagyunk-e ezt a mérhetetlenül megnőtt tudásanyagot ugyanolyan élményszerüen továbbítani is nemzedékről nemzedékre, mint ahogyan ő tette - a maga kevesebbjével? Egy előnye mindenesetre egészen bizonyosan volt velünk szemben. Hibátlanul tudott közlekedni a négy dimenziós kontinuumban, és értelmes közléseket tudott adni belöle-róla-általa. Tudjuk mi ezt ma? És ne lenne szükségünk rá? Hogyan várhatjuk hát, hogy teljes intenzitással átélt személyes élményeink során rögződjenek belénk mai világképünknek olyan alapfogalmai, mint a tőmeg és az energia egyenértékűsége, a bizonytalansági reláció, az út és az idö kőlcsönviszonya vagy a rettegett érettségi tétel - a fény kettős természete. Amely utóbbi fogalom olyan megragadó erővel nyilatkozott meg számunkra ott és akkor, 1976 tavaszán, a veleméri "sötétkamrában"...
A kézirat lezárása után nyílt alkalmam végigolvasni Kovács József újabb tanulmányát, melynek címe: A veleméri Szentháromság-templom -különlenyomat A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve című kiadványból, Szombathely 1976. Érdemes idézni belőle két rövid részletet, mert ez további konkrét tartalommal tölthetik meg a mi, jobbára csak általánosságban megragadott csomópont erővonalrendszerünk némely részletét. "A veleméri Szent László-kép tagadhatatlanul Vénusz-képlet. Minthogy pedig az északi falnak kelet felé húzódó szakaszán található ez a kép, azért "szép planétát, mely szeretni biztat" a stella mattina, a hajnalcsillag szerepében mutatja be, mint amely "mosolyba bonja Keletet" (vö.: Dante, Purg, 1., 19.). A Vénusz ugyanis legkőzelebb jár a Naphoz, egyik esztendőben előtte jár, ilyenkor Lucifernek, fényt-hordozónak, vagyis hajnalcsillagnak nevezik, a másik esztendőben pedig követi a Napot, és ilyenkor Hesperus, vagyis estcsillag a neve. Amelyik esztendőben a Vénusz hajnalcsillag, abban az esztendőben a Marsnak az ikonizációja-a Szent Márton kép - a veleméri templomban a nyugati fal délnyugati szakaszán, tehát az "est"-ben található, az északi fal északkeleti végén található Szent László-kép a hajnalcsillagnak a képjele. Minden bizonnyal ez a szemlélet hatott a himnuszköltőre, aki így énekelt Szent László királyról:
Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály! Magyarországnak édes oltalma, Szent kerályok közt drágaláfos gyöngy, Csillagok közt fényességes csillag... (I.m. 528-29. o.)
Ha a László-képet az Epiphania kompozícióban a Vénusz bolygó képjelének tekintjük, akkor az itt szereplő Miklós-képet pedig a Merkur bolygó jelképének kell tekintenünk. Hárman versenghetnek ugyanis a hajnalcsillag szerepéért, a Mars, a Vénusz és közben-közben a Merkur is. A hajnalcsillag a győztes. Ha a Mars esti csillag, akkor a Vénusz reggeli csillag, illetőleg fordítva. Ám a Merkur is feltűnhet az égen a hajnal elötti szürkületben, és ez akkor történik meg, amikor növekszik, tehát újulása után. Ilyenkor fordul elő az a helyzet, hogy a Vénusszal együtt tölti be a hajnalcsillag szerepet. Sőt, meg is előzheti a Vénuszt, ebben az esetben a Merkur magának követeli a hajnalcsillag nevet. Aveleméri Epiphania-freskó Szent Miklósa is véleményem szerint- ilyen esetet rögzít." (I.m. 532-533. o.) Nem ennek az írásnak a feladata, hogy vitába szálljon az idézet egyik-másik csillagászati szempontból nem éppen szerencsésnek tűnő - megfogalmazásával. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a Kovács József által javasolt konkretizálás jó nyomon halad. Ugyanakkor az is, hogy a további jelentésrétegek felfedése, illetve az eddigiek pontosítása csakis úgy képzelhető el, ha egységes téridő-gráfként kezeljük a falképegyüttest. Itt kell megjegyeznem még, hogy Kovács József megfigyelése szerint (melynek műszeres ellenőrzését fentebb említett okokból egyelőre nem tudtuk elvégezni) a téli napforduló hajnalán a szentély délkeleti ablakán át besütö napsugarak a Madonna ölében ülő gyermek Jézust világítják meg.