A szkíta nép volt az első nagy lovas nép, amelyik elérte a Kárpát-medencét. A Kr.e. 6-7.század fordulója táján, inkább a 7.században éri el egy részük a Kárpát-medencét. Utánuk a velük rokon szarmaták következnek, és nem sorolnám a többit. A Kr.u. 4-5.század fordulóján, de inkább az 5.században megérkeznek Atilla hunjai, egy belső-ázsiai eredetű nép. A hunok részben a szkíták csoportjaiból származnak, és ugyanúgy iráni ill. türk nyelvű törzseik vannak, mint korábban a szkítáknak is. Az ókori szerzők figyelmeztetnek arra, hogy a szkíták türkök, tehát törökök. Erről keveset lehet hallani, pedig ez így van. Nyilván nem csak türk népek voltak ott, hanem irániak is, de a hivatalos tudomány az indogermán vonatkozásokra hagyatkozva a szkítákat kiemeli ebből a körből, és szereti őket elgermánosítani, indo-európaiasítani, hogy a magyarságnak még véletlenül se legyen köze hozzájuk. Minket a finnugor családba sorolnak.

Ez a fajta indogermán palást igen bő. Szeretik besöpörni alá mindazon eurázsiai értékeket, amelyeket bármelyik nép létrehozott. A maradékot pedig afféle másodrangú népekként kezelik, így a finnugorosított magyarságot is. Nekem a finnugorokkal alapvetően semmi bajom nincs. Derék emberek, de úgy alakult a sorsuk, hogy nem hoztak létre túl nagy kultúrát. Ezért nem volt nagy dicsőség, amikor a finnugor eredetet akarata ellenére tudomásul kellett vennünk.

A hunokból, és mindenféle más olyan lovas néptöredékekből, amelyek iráni és türk nyelven beszéltek, és talán benne sem voltak a hun törzsszövetségekben, kialakultak az avarok. Ők szintén egy igen nagy lovas nép, akik 567-68 táján érkeznek a Kárpát-medencébe Baján kagán vezetésével, majd 670 táján ismét érkezik egy nagyobb lovas nép, a késő-avar népesség, a griffes-indás kultúra népe. Kiváló régészek, mint László Gyula, Bakay Kornél és mások erről igen bőven írnak, de magam is meg szoktam említeni a könyveimben.

Ehhez a népréteghez fűződik László Gyula kettős honfoglalás elmélete, ami egy kitűnő felvetés. Korábban már mások is pengették ezeket a húrokat, de igazi bizonyítékokat László Gyula professzor úr bocsátott rendelkezésre. Ebbe a kettős honfoglalás elméletbe legalább négyes honfoglalás van eldugva. Ma már a tudomány nagy része elismeri ezt, de vannak, akik megkérdőjelezik. De az igazság előbb-utóbb kiderül, és én hiszem, hogy ez a nézet kristálytisztán bevonul majd az őt megillető helyre.

Beszéltem a lovas népekről, és belső-ázsiai ill. dél-szibériai gyökereikről, az iráni és a türk nyelvű lovas népekről. Ezek természetesen az europid jellegű embertani kategóriába tartoznak. Ez furcsa, mert egy átlag érdeklődő szeme előtt ferde szemű, mongol típusú emberek jelennek meg, ha Ázsiáról van szó. Most, a nagy Európa uniós divat közepette divat szidni Ázsiát, amely nélkül Európa nem is létezne, hiszen Ázsia a nagy kultúrák szülőhelye. Nélküle a ny-európai, önmagára oly büszke kultúra nem létezne, mert minden lényeges dolgot a lovas népek hoztak. A nyugatiak egy kicsit fordítottak rajta, más színűre festették, és kiderült, hogy ők találták fel a spanyol viaszkot. Ez egy nagyon nagy probléma, de mi is hibásak vagyunk benne, mert nem szabadna hagyni. Az igazságot ki kell mondani, és úgy látom, a különféle fórumokon egyre inkább e felé fordul a dolog.

Nagyobb problémákkal kell most már inkább megküzdenünk, mert a finnugor elmélet lassan-lassan kihal. Annyira körül van bástyázva mindenféle ellenbizonyítékokkal, hogy szinte már tarthatatlan. Természetesen a nyelvrokonság létezik, mint arra Bakay Kornél is utalt. A nyelvrokonság azonban egy igen problematikus dolog. Több nép között jön létre olyan módon, hogy bizonyos ideig hatnak egymásra, együtt élnek, nem azonos arányban. A nyelvrokonság tulajdonképpen keveréknyelvekként jön létre. Az Urál tájékán szinte minden lovas nép megfordult, és huzamosabb ideig ott tartózkodott. Kr.e. 1500 táján megjelentek a szkíta népek. Ott találkoztak finnugor jellegű népekkel, amelyekre komoly hatással volt a szkíta népek nyelve, művészete stb. Érintkeztek egymással, talán keveredtek is, de a finnségi népek mindig óriási kisebbségben voltak a lovas népekkel szemben. Tehát inkább kulturális cseréről van szó. Létrejött egyfajta közlekedő nyelv, mint arra László Gyula is utal 1963-64 táján.

Más lovas népek is jöttek, akik részben a szkítáktól származtak. Kevesen tudják, hogy a hunok is jártak az Urálnál, és a jekatyerinburgi átjárónál igen komoly leletekre bukkantak, amelyekről Érdi Miklós számol be. Ott egy kultikus hun terület volt, ahol ugyanolyan áldozati bronzüstök kerültek elő, mint pl. Magyarországon Törtelen vagy Belső-Ázsiában, ahonnan az egész indult.

Arról kezdtem beszélni, hogyan kerülnek európai arcú emberek Ázsiába. Ez az ősi időkben kezdődhetett, és senki nem tudja egészen pontosan datálni, mikor jutottak oda. Csak sejthető, hogy az utolsó jégkorszak után Eurázsiában több hullám szétszóródott az emberiség. Ekkor még ősemberekről beszélünk. Ekkor egy komoly populáció eljuthatott Eurázsiába, és ott a sajátos időjárási, természeti viszonyokból adódóan európai jellegű embertípus jött létre. Csak ide lehet sorolni őket antropológiai szempontból, hiszen nem mongolos jellegűek, és nem fekete bőrűek, mint a négerek. De ilyen vonatkozásban direkt, közeli kapcsolatba hozni őket a leszármazottaikkal, mint másfajta europidekkel, akik ma élnek itt nyugaton, vagyis a szlávokkal, germánokkal vagy latinokkal nem lehet. Valahol persze Ádámnál és Évánál összeérnek a gyökerek, hiszen a tudomány mai álláspontja, hogy az emberiség egy tőről származik, persze vannak másfajta vélemények is. Ez már nem a magyar őstörténet, hanem az emberiség őstörténete. A kettő összefügg, de a magyar őstörténet egy egészen más kérdés.

Ha nagyot ugrunk az ősemberektől, vagy akár az 5-6 ezer éves mezopotámiai kultúrától, akkor Közép-Ázsiában ill. Dél-Szibériában Kr.e. 2500 táján találkozunk egy nagy kultúrával, az ún. andronovoi kultúrával. Ennek kapcsán europid jellegű embertípusokat találnak a sírokban a régészeti ásatások alkalmával. Egy kicsit korábbi, az ún. afanaszjevoi kultúra is europid jellegű, és a tudomány sejtése, hogy ez a nép az europid jellegű, korai lovas népek igazi elődje. Ezekből aztán iráni és türk nyelven beszélő, különféle kultúrák fejlődtek ki, amelyek állandóan keveredtek egymással. Talán ennyit a lovas népekről.

Egy pár szót arról is szólnék a zenei példák bemutatása előtt, tulajdonképpen hogyan is lettünk mi finnugorok. A magyarságot nem nagyon lelkesítette ez az elmélet. Krónikák és más források, hagyományok alapján biztosak voltunk a szkíta-hun eredetünkben. Ez az elmélet alig több mint kétszáz esztendős. A gyökere 1768 tájára vezethető vissza, amikor két derék ember találkozott az akkori Magyarországon, akik polihisztorként több tudomány iránt érdeklődtek. Elsősorban azonban a csillagászat érdekelte őket. Egyikőjük Sajnovics János, jezsuita páter volt, a társa pedig az osztrák Maximilian Hell, azaz Hell Miksa. Ezek az urak arra adták a fejüket, hogy bizonyos bolygók együttállását megvizsgálják. Egy érdekes esemény zajlott, amely a csillagászokat nagyon feltüzelte. Ezért Lappföldre utaztak, hogy ott tanulmányozzák a konstellációt. Ma sem könnyű megszervezni egy expedíciót, hát még akkor milyen nehéz lehetett. Az egyik forrás azt állítja, hogy bizonyos svéd tudományos körök hívták meg őket. Számomra hihetőbb, hogy Dánia és Norvégia akkori uralkodója hívta meg őket kutatni. De kellett egy közvetítő, aki kapcsolatba hozta az uralkodót két kisemberrel.

Így jutunk el a Habsburgokhoz, akik ezt az egészet kiagyalták. A Habsburgok számára roppant fontossá vált a renitens és rebellis magyarokat valamiféleképpen kordában tartsák, nehogy a keleti rokonaikkal felvegyék a kapcsolatot, mert ebből komoly bonyodalom alakult volna ki, ami erősen veszélyeztette volna a Habsburg monarchiát. ’48-ban fellángoltak a forradalmak Európában. Ők ezt előre látták, és különösen a magyarok voltak azok, akik mindig a lázadások élén álltak. Tehát szerették volna elejét venni a bonyodalmaknak. Márpedig ahol a Habsburgok neve felmerül, mindig rosszra kell gondolnunk. Ha visszatekintünk a magyar történelembe, világos, hogy ők soha nem cselekedtek jót a magyarsággal. Volt elnémetesítési politika, ami – ki merem mondani – még ma is tart. Az egész Habsburg família itt nyüzsög Magyarországon, itt raccsolnak, itt nősülnek, nyilatkoznak a televízióban, itt születnek a kis Habsburg fiókák, és mindenféle pán-európai eszmékről, unióról beszélnek. A pán-európai szemlélet nem más, mint a hajdani Habsburg-birodalom összetákolásának az eszméje, csak most már nem császárnak vagy királynak hívják őket, hanem elnöknek. A Habsburgok rafinált emberek.

Teljesen világos tehát, hogy Sajnovicsék esetében is habsburg ármánykodás folyt, hogy eljuthassanak Lappföldre. Ott a csillagnézés közben állítólag rádöbbentek arra, hogy a legeltető rénszarvas pásztorok nyelve nagyon emlékeztet a magyarra. Otthagytak csapot-papot, jelentést tettek a habsburg udvarnál, ahogy ez elő volt írva abban az időben. 1770-ben napvilágot látott Sajnovics tollából latin nyelven a „Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse” („Bizonyítása annak, hogy a magyarok és a lappok nyelve azonos) című könyve, amely a lapp és a magyar szavak összehasonlításáról szól. Ez nem túlzottan érdekelte a magyarságot, noha később Nagyszombaton magyarul is megjelent a mű. A csalárdság ott van, hogy egyesek kétségbe vonják még azt is, hogy Sajnovics és Hell Miksa tudtak-e magyarul vagy lappul. Sajnovics esetében ezt nem lehet tudni bizonyosan. Egyesek utalnak rá, hogy mint dél-szláv vagy illír eredetű ember, latin nyelven írva esetleg nem tudott jól magyarul. Én ezt nem hiszem, hiszen jezsuita páterként Magyarországon élt, így jól beszélhette a nyelvet. De nem úgy a társa. Hell Miksa nyelvész volt ugyan amatőr szinten, de nem tudott magyarul, legalábbis nagyon keveset, talán néhány szót. Az viszont tény, hogy egyikük sem tudott lappul – utána lehet nézni.

Erre a zavaros dologra épül a magyarság finnugorrá válásának az eszmeköre. Ez elképesztő. Azért később bebizonyosodott, hogy nem zörög a haraszt, és a dologban van valami. De ez csupán nyelvrokonság, és nem genetikai. Különféle, közlekedő nyelvből visszamaradt, hasonló jelentésű és szóalakú nyelvi maradványokból és zárványokból párszáz létezik. Egyébként a finnugornak mondott népek sem értik egymást, mert ugyanolyan zárvány jellegű, pici tömbben helyezkednek el azok az ősszavak, amelyek hasonlóságra utalnak. Nagyon sokan vallják, hogy finnugor ősnyelv nem is létezett.

Az 1848-as forradalom bukása után megkezdődött a magyarság elnémetesítése. Akkor vezették be az iskolákban kötelező jelleggel a finnugor eszmekör oktatását. Ez a dolog máig működik, és az óvodától az egyetemig ezt sulykolják a fejekbe. Hallották egy genetikus, egy régész-történész professzor stb. előadását. Nyilvánvaló, hogy nekik az a tanult szakmájuk, amiről beszéltek, és látható, hogy a nyelvrokonságon kívül nincs közünk a finnugorokhoz.

Kínossá is kezdett válni a dolog, mert felléptek olyan személyek, mint Vámbéry Ármin és még mások, akik ellentmondtak ennek különféle érvekkel, és kialakult az ugor-török háború. Többen felvetették, hogy önmagában a nyelvtudomány mit sem ér, és mással is alá kellene ezt az elméletet támasztani. Így már az 1800-as évek első harmadában Hunfalvy Pál, a finnugrisztika egyik nagy atyja anyagilag is megteremtette a lehetőséget, hogy a kiváló Reguly Antal, néprajzkutató-néprajztudós kimehessen az Urálhoz, az állítólagos legközelebbi rokonainkhoz, az obiugorokhoz, vagyis a hantikhoz és a manysikhoz kutatni. (Ők más néven osztjákok és vogulok) A cseremiszeknél is megfordult Reguly. A kutatásának tulajdonképpen nem sok eredménye volt. 1843-46-ig volt ott Reguly, aki foglalkozására nézve jogász volt, és egy kicsit ellentmondásos egyéniségnek mondható. Munkásságában sok, egymásnak ellentmondó dolog van.

Itt érkeztünk el ahhoz a válaszúthoz, ahol lassan áttérek a muzsikára. Lényegében a magyar őstörténet gyökereivel kapcsolatban az első spontán gyűjtő mégis csak Reguly Antal, aki obiugor zeneanyagot is gyűjtött. Néhány tucat dallamról van szó, és nem szokták ezt emlegetni. Ha őszinte akarok lenni, ez nem is sokakat érdekel, magukat a finnugristákat sem. Ezzel a kis anyaggal, amit kottaírással rögzített Reguly, később kezdtek el foglalkozni. Néhányat publikáltak, de hamar kiderült, hogy ennek az égvilágon semmi köze nincs a magyar népzenéhez, a magyar népzene gyökereihez. Így nem is foglalkoztak vele a későbbiekben. (Ha volna köze a magyar népzenéhez, akkor ez volna az obiugor-magyar rokonság legfényesebb bizonyítéka. Persze nem erről van szó.) Voltak más spontán gyűjtők is Magyarországon, akik mindenféle dallamot leírtak. Bizonyos értelemben helyesen tették ezt, a későbbi kutatók számára megteremtve a lehetőséget, hogy a munkájukhoz visszanyúljanak. De mivel ezek nem tanult muzsikusok voltak, a kottaírással is hadilábon álltak.

Nagyot ugorva az időben elérkezünk az 1920-as évekhez, amikor elkezdődött Kodály és Bartók munkássága. Ők kiválóan képzett, nagyszerű, hozzáértő muzsikusok voltak, és nagyon behatóan foglalkoztak a magyar népzenével, a népdalok gyűjtésével – az utolsó pillanatban, a 24. órában. Ezt aztán összehasonlították mindenféle más zeneanyaggal. Természetesen a politika akkor is beleszólt a kérdésbe, mint ahogy sok esetben ma is. Az első vizsgálódások az Urál irányában indultak, itt elsősorban Kodály munkásságát emelném ki. Noha együtt alkották meg a magyar népzene összehasonlító vizsgálatának a módszertanát, a munkamódszerük azért elválasztható egymástól. Bartóknak talán a sorsa és az anyagi lehetőségei hozták úgy, hogy többet tudott utazni, és nem csak a Kárpát-medencében és környékén gyűjtött, hanem Észak-Afrikába is eljutott az arab zenét vizsgálni. Pontosabban az iszlám zenéjét hasonlította össze a magyarral. Ez egy ősi keleti zene, amelyet nem az arabok találtak ki, hanem a perzsáktól származik.

A ’20-as években Bartók Törökországban is kutat, mégpedig Anatóliában, egy kicsi, türk hegyi népecskénél. Ők a jürükök, akik tulajdonképpen nem a szeldzsukok leszármazottai, mint az oszmán törökök, hanem a törökség oguz ágából származnak. Ma is a Taurus-hegységben és annak a lábánál élnek, Adana környékén, meglehetősen egyszerűen. Bartók egy Adman Saigun nevű török folklorista-zenetudós segítségével jutott el oda. Bartók ott mintegy 90 népdalt gyűjtött, és hamar megállapította, hogy ennek csaknem 40%-a kapcsolatba hozható a régi magyar rétegekkel, húsz dallam pedig nagyon közeli párhuzamot mutat bizonyos régi stílusú magyar népdalokkal.

Kodály inkább az uráli népek felé vizsgálódott, és nagyon hamar megállapította, hogy a finn és a magyar népzene között semmiféle lényeges kapcsolat nem fedezhető fel. Összehasonlította a legkülönbözőbb, Urálnál élő, finnugor és nem finnugor, türk nyelvű népek zenéjét a magyarral. Ebből kiderült, hogy például a csuas nép, akik onogur-bolgár eredetűek, közös tőről fakadnak a magyarokkal, együtt élnek velük, hun eredetűek ők is. Egy águk fölkerül az Urálhoz, és azután már csuas népként említik őket, nem onogurként. Sokszor előfordul, hogy a népeknek megváltozik a neve, de genetikailag és kulturálisan ugyanaz marad. Még egy példát említenék ezzel kapcsolatosan. A népvándorlással kapcsolatban ismerjük az alán népnevet. Ez egy iráni eredetű lovas nép. Ma is élnek alánok, csak nem ezen a néven, hanem már oszétok. Sőt a mi jászaink is alánok. Így került fel oda az onogur-türk bolgár nép, amelyből lett a csuas nép. Vannak ott tatárok is, baskírok is, akiknek a zenéje szintén közel áll a magyar népzenéhez, pedig nem finnugor népek.

A finnugorok közül Kodály egyedül a cseremiszek zenéjét találta hasonlónak a miénkhez. Más hasonlóság lényegében az udmurtoknál vagy egyéb más finnugor népeknél nem nagyon fordul elő. Apró töredékek, átszüremlések vannak, de ezek nem kézzelfoghatóak, tehát tudományosan nem értékelhetőek. Ezt meg kellett valahogy magyarázni, de ez már nem Kodály dolga volt. Később Vikár László, a még ma is élő kiváló zenetudós évtizedekig foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ő finnugor szemléletű, de kétségkívül kitűnő szakember. E nézettel kapcsolatban Vargyas professzor nevét is említhetném. Meg kellett magyarázni, hogy a cseremisz népzene finnugor tekintetben miképpen hasonlít a magyarhoz, ha a többi finnugor népnél nem lehet lényegi dolgokat kiemelni. Arra a következtetésre jutottak, hogy a cseremiszek azzal a Julianus-féle magyarsággal hozhatók kapcsolatba, akik egy bizonyos történeti időben léteztek az Urálnál, és a tatárjárás környékén finnugor néptöredékekkel összeolvadva létrehozták a cseremisz népet. Ez az egyetlen épeszű magyarázat arra, hogy miért térnek el a cseremiszek a többi finnugor néptől. Félig-meddig magyarok. De akkor azt is meg kéne magyarázni, hogyan kerültek oda.

……….

Csak azért, mert egy népnek pentaton dallamvilága van szeretik mindjárt a magyar néppel rokonítani. Én a legjobb indulattal figyelmeztetnék mindenkit – a kijelentésem nem lesz népszerű – , hogy ne higgyünk mindig azoknak az amúgy derék magyar embereknek, akiknek a munkálkodásából az derül ki, hogy mi egyfelől atlantisziak vagyunk, másfelől a japánok közeli rokonai vagyunk. (Ebben egyébként van valami, ha nem is túl közeli rokonság) Olyat is mondanak, hogy a magyarság a keltákkal rokon, a maja indiánokkal származunk egy tőről stb. Vámos-Tóth Bátor munkásságából például kiderül, hogy az egy-két szótagú szavak az egész világon megtalálhatóak, és ezek olyan helynevek, amelyek Magyarországon és a világon mindenhol fellelhetők. Tehát ő úgy gondolja, hogy a magyar egy olyan ősnép, amelyből az összes többi nép származik. Olyat is olvastam, hogy a magyarság egy olyan különleges nép, amelyet az UFO-k csöppentettek e világba pulikutyástul. Ezek számomra járhatatlan utak. Számomra bőségesen elég a lovas népek bizonyítható kultúrája, és bátran lehet kacsingatni Mezopotámia irányába is, mert azokhoz az őskultúrákhoz is közünk van. Gondolok itt a hurrita lovas népekre, és bizonyos értelemben, nagyon óvatosan, igen komoly, súlyos áttételekkel érdemes vizsgálni bizonyos sumér összefüggéseket is. Úgy gondolom, ennek még igazán nincs itt az ideje, mert a magyar őstörténet kutatása olyan, mint a családfa kutatása kicsiben. Ha ki akarom deríteni, hogy az őseim kik voltak, mit csináltak, akkor magamtól kell elindulnom. Nem indulhatok el csak úgy valahonnan egy feltételezés alapján. A magyar őstörténetre vonatkozóan 5-6 ezer évre visszamenően nincsenek írásos források, csak feltételezések. Türelmesen ki kell várni, hogy fölálljon egy komoly elmélet, és abból elindulni. Úgy gondolom, először a lovas népek között kell búvárkodnunk, és mikor már ország-világ hivatalosan elismeri, hogy a magyarságnak köze van az avarokhoz, hunokhoz, szkítákhoz, akkor érdemes továbblépni, és valószínűleg lehet is továbblépni.

Térjünk vissza a zenéhez, amellyel kapcsolatban a pentatóniáról beszéltem. Vannak kutatók, akik a keltákat tartják közeli rokonainknak, én ebben nem hiszek. Európában a Kárpát-medencétől nyugatra nem nagyon találunk ötfokú dallamokat, a keltáknál furcsa módon mégis vannak ilyenek. Ezt tekintve gondolták, hogy a kelták a rokonaink. Csak az ő pentaton dallamaik teljesen különböznek a mieinktől. Nem kvintváltós, nincs különféle kvintszerkezete. A magyar pentaton vagy kvintváltó, vagy ha nem, akkor különféle dallamvonalai vannak, van bennük valamiféle kvint-törvényszerűség, mert a dallamhangok hangsúlyos helyeken és bizonyos más helyeken kvintet vagy kvártot ugranak le vagy föl. A kelta dalokban ilyeneket nem lehet találni, más a ritmusuk is.

A cseremisz népdalok között vannak kvintváltós dallamúak. Nem egészen olyanok, mint a magyar dalok, de hasonlóak. Tehát igazuk lehet azoknak, akik azt sejtik, hogy Julianus magyarjainak köze van a cseremiszek kialakulásához, másképp ez megmagyarázhatatlan. Egyetlen finnugor dallamvilág sem hasonlít ehhez.

A magyar pentaton dallamokból néhány típust be szeretnék mutatni a kvintváltóból és a nem kvintváltóból azért, hogy az előadás végén össze tudják hasonlítani ezeket a hunutód, belső-ázsiai népek dallamvilágával. Ott is hasonlóakat fogunk hallani.

Dallamtípusok:

1)      Például a „Megrakják a tüzet” kezdetű dal, amely egy reális kvintváltó dallam, hangról-hangra megismétli önmagát öt hanggal lejjebb.

2)      A „Leszállott a páva” nem egészen pontosan ismétli meg önmagát, ez egy ún. tonális kvintváltó melódia.

3)      Vannak nem kvintváltó dallamok, de ezekben is van egy kvint-törvényszerűség, mert kvárt és kvint lépéseket tartalmaznak. Ez nagyon fontos, mert pontosan ez található mag Belső-Ázsiában is. E törvényszerűségnek köszönhetően egész Ázsiában követhetők azok a nyomok, amelyek elvezetnek a Kárpát-medencéig. Ezt tudja a kínai zenetudomány is, és a magyar szakemberek is. Van egy kicsit ereszkedő, kacskaringós dallam, a „Kelj fel juhász, ne aludj el”, amelyen ez megfigyelhető.

4)      Vannak olyan dallamok is, amelyek nem egészen ötfokúak, hanem egy-egy színező hang betéved ezekbe. Ez a hang a kínai nyelvből átvett pien-hang. Kodály szerint ilyen hangok a hétfokú nyugati zenéből szivárogtak be az ötfokú magyar zenébe, és ettől egyfajta felemás dallamvilág alakult ki. Ez nem egészen így van. Kapcsolatban állok néhány kitűnő kínai zenetudóssal. Egyikőjüktől tudom, hogy a kínaiak kb. kétezer éve ismerik a hétfokúságot, mégis ötfokú a zenéjük. Bizonyos népek habitusa olyan, hogy ilyen dallamvilágban jobban érzik magukat, és jobban ki tudják fejezni magukat. Egy pien-hangos dal az „Érik a szőlő”.

5)       A magyar is ilyen, hiszen máig megőrizte az ötfokúságot, amely az új stílusú népdalok között is előfordul. Ezek zöme már hétfokú, de számos ötfokú található köztük, amelyeknek a strófaszerkezete és más sajátosságai már nem követik az ősi mintát, de a dallamvilágot megőrizték. Ilyen dal az „Erdő, erdő de magos a teteje”.

A ritmus hallatlanul fontos a magyar népzenében azért, hogy meg lehessen különböztetni más népek zenéjétől. A magyarságnak a nyelvéből fakadóan olyan ritmusképletei vannak, amelyek a beszélt nyelv szövegéből hatnak a dallamra, és ezért abban különféle, speciális ritmusképletek alakulnak ki. Ilyen az éles, a nyújtott és a szinkópa ritmus. Ezek a nyugati népek zenéjében és a műzenében előfordulnak ugyan, de nem olyan hangsúllyal, mint a magyar népzenében. A finnugor népek zenéjében sem igazán találjuk meg, azok meglehetősen monotonok. Északon hideg van, egészen más az emberek habitusa.

Ha azt a szót mondom, hogy „anyám” vagy „huszár”, halljuk, hogy van egy rövid és egy hosszú szótag. Ebből keletkezik az éles ritmus, amelynek a párja már az oszmán-törököknél megvan, pedig ők altáji nyelvet beszélnek, mi meg állítólag finnugort. A nyelvészek feladata lenne, hogy kiderítsék ezt. Érdekes módon a türk vonatkozásokat nem nagyon szokták kutatni. A magyar turkológia tulajdonképpen – ki merem mondani – a finnugor nyelvészet erősítésére szolgál, legalábbis én így tapasztaltam.

A nyújtott ritmus az éles ritmus fordítottja: Egy hosszú, majd egy rövid szótag, például „árva”.

Az éles ritmusra példa a „Huszárgyerek, huszárgyerek” című dal. A nyújtott ritmus az „Árva vagyok, nincs gyámolom” kezdetű dalban figyelhető meg.

A szinkópa e kettőből van összetoldva: rövid, hosszú, rövid. Például: uborka, koporsó. Ilyen dallam a „Kis kertemben uborka”.

Mindezt nézzük meg belső-ázsiai vonatkozásban. Nagyon sok hun utód van, akikről a kínai krónikákból lehet tudni, pontosabban azoktól a kollégáktól, akik ilyen forrásokat tudnak kutatni. Nem részletezném mindegyiknek a zenéjét. A sárga-ujgurok zenéjéről szeretnék szólni. Ennek a népnek több neve van: Magukat jukuhnak hívják, türk nyelven pedig jugur a nevük. Kőrösi Csoma Sándor többek között hozzájuk szeretett volna eljutni, leveleiben pontosan leírja a jugar szót, ahogy ezt a tibeti kolostorokban felfedezte. A Han korabeli kínai évkönyvekből világosan látható, hogy ezek a hunok utódai. A kínai zenetudomány egy véletlen folytán döbbent rá, hogy a magyar népdalok és bizonyos Kínában élő nemzetiségek dallamai hasonlítanak egymásra. Kiszely István jóvoltából hozzájutottam ilyen anyaghoz. Ő Belső-Ázsiában megismerkedett egy sárga-ujgur nővel, akit Kodály felesége alapítványi pénzen elhozatott Magyarországra, és egy rádió stúdiójában egy nagyon komoly felvételt készítettek. Ez a felvétel megtalálható a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében, de rajtam kívül senki nem foglalkozik vele. Miután elkészítették ezt a felvételt, a magyar zenetudomány nagyjai fellelkesültek, hogy megtalálták a legközelebbi hasonlóságot a magyar népzene ősrétegéhez. Aztán valami oknál fogva elfeledkeztek erről, Kiszely viszont elküldte nekem a másolatát. Több könyvemben foglalkozom ezzel a kérdéssel a magyar őstörténet mellett. Megdöbbentem, hogy másokat miért nem érdekel ez a dolog. Nem csak hallás útján, hanem a Kodály-Bartóki zeneelméleti, zenetudományi módszerekkel feldolgoztam ezt az anyagot tudományos szemszögből is. Érdemes meggyőződni a hasonlóságokról.

Az ujgur és a magyar népdalok nagyon hasonlítanak egymásra, bár több ezer km-re vagyunk tőlük. A történetünkben ezektől a hunutód népektől nagyon hosszú évszázadok és évezredek választanak el bennünket, mégis megmaradt ez a hasonlóság. Ez nagyon nagy dolog: Azt jelzi, hogy őseink valóban egy tőről sarjadzanak, és a magyarságnak igen erős köze van a hunokhoz. A zene segítségével ki lehet mutatni, hogy nincs közünk a finnugor népekhez, hanem a pusztai lovas népek rokonai vagyunk.

Sok mindenről nem beszéltem. Kihagytam az iráni szálakat, nem esett szó a szűk hangterjedelmű dallamvilágról, a regős énekekről, és egyebekről. Akiket közelebbről érdekel ez a dolog, a könyveimben olvashat róla komplett őstörténetbe ágyazva. Írok az avarok történetéről, a magyar népi hangszerek eredetéről. Nemrég jelent meg egy tárogatólemezem is.