December 13.
Luca
(Ókeresztényszűz, 310.)
A magyar néphagyomány egyik legjelesebb alakja. December 13. a Gergely-naptár (1582) életbe lépte előtt az esztendő legrövidebb, legsötétebb napjának számított, s egyben a téli napforduló kezdő napja volt. Innen a Luca-napi termékenységvarázsló játékok, egyebek között a „kotyulás° is. („Szent Lucának 72 híres napja a napot rövidre szabja - mondogatták Szegeden és Szentbalázson.)
Luca napja méhében hordozza az új esztendő reménységeit, de gondjait is. Tele van asszonyi kezdeményezésekkel, változatos tilalmakkal, amelyek következménye az egész évre kihat. Időszakában, „holdudvarán a leghosszabbak az éjszakák: a gonoszok, bűbájosok, a rontások ideje ez. A középkori Európában a nép hitében, tudatában az oltáron tisztelt Luca mellett egy boszorkányszerű rontó-bontó Luca is él: lucapuca, Luca, lucaasszony a neve. Kísértetszerű jelenség, mindenekelőtt az ember rontására törekszik.
Egyes vidékeken a zöld ág sarjasztása e napon kezdődött. Ebben Luca, mint jézus menyasszonya házasságszerző szerepű. Hercegszántó sokác szokásában a kislányok hajukba font virágkoszorúval jártak, szűzséget varázsolva Luca és karácsony között az iskolába; régebben a nagylányok is viselték e koszorút. Kiskunmajsán a ,,lucapogácsába gyűrűt sütöttek, ha az eladólány találta meg, rövidesen férjhez ment.
Az ország különböző vidékén e napon készítették a „lucakalendáriumot, s ekkor kezdték el a lucaszék építését is, amelynek karácsonyig kellett elkészülnie, s aki arra éjféli misén fölállt, meglátta a pap szoknyája után kapkodó ördögöt, a falu boszorkányát; a lucaszék készítésével rendezett ember megláthatta a készületlen szórt, rontást idéző másikat. Szeged környékén a lucapogácsát jó sok zsírral készítették, sütés előtt apró tollakat szúrtak bele, minden családtag számára külön-külön. Akié sütés közben elégett, az hamarosan meghalt. Néhol úgy tartották, hogy ilyenkor a halottak hazajönnek pogácsalakomára, s meg lehet tudni tőlük, hogy ki lesz a család következő halottja. A lucanapi harangszó a leskelődő gonoszt zavarta el.
E napon kezdték sarjaztatni a lucabúzát. A Galga-mentén eladó lány cserép földbe csigavonalban szórta a magokat (a férj után sóvárgó lány szűzi „mag-akarása adta eredését, a varázsos zöldülést). Tápén azt mondták a lucabúzáról: „néköm kinyerem, jószágomnak legelője, zöld mezeje. Ha szára hosszúra nőtt, jó szalmás termést vártak; világoskék szalaggal kötötték át. Karácsonykor az asszonyok az oltárt öltöztették vele, karácsonyfa alá is lucabúza került, s vacsorakor közepébe szentelt gyertyát téve az asztalra.
Luca napján az ország számos vidékén aszszonyt nem engedtek be a házba, se rokont, se szomszédot; nem adtak kölcsön semmit; az aprójószágot pedig abroncskarikába, vagy az udvar közepére karcolt körbe szórt maggal etették. Varrni tilos volt, mert bevarrták volna a tyúkok tojókáját; annak megnyitására babot fejtettek. Őrségben fűzfavesszőből „suprát fontak, s azzal verték ki a fehérnépből a rossz szellemet, s egészséget, mértékletességet kívántak neki. Palóc vidéken lepedőbe öltözött legény, derekán borjúkötéllel járta a házakat. Arcát liszttel, nyúlbőrrel vagy szitával fedte be (vele, általa az áhított tisztaság, a szűzség
volt jelen - a nyúl a keleti zodiákusban a szűz havának jelölője). Kopogtatás nélkül lépett be az ajtón, s a kezében tartott Márton-napi fehér lúdszárnnyal (angyalszárnynyal) simogatta végig a háziak arcát, a falon lévő tárgyakat; a sarkokra keresztet „rajzolt a szárnnyal, és hátrafelé lépegetve némán távozott. Ő nem az európai rontó-bontó lucapucát idézte meg.