A régi emberek a kerek világ kellős közepén a teremtő és törvényt adó Urat, a személyes Istent találta meg, akivel mindenkor beszédes viszonya adódott: mert Isten nem hívatlanul jelenik meg éltünkben. Tőle kapott lelkünk magával hozza óhajtását. Hitt mindenható erejében, s abban, hogy a látható és láthatatlan (csak sejthető, csak hatásában észlelhető) csillagnyi másságban egyazon ige működik. Ezért a minden porcikájában összefüggő és összehangolt téridő rendszer része, részese, s egyben egésze lehetett. A létezők egybetartozását a veleszületett ősképekkel, s a hasonlóságon alapuló kapcsolatokban érzékelte. a Mindenségben megtalált egybecsengéseket szűkebb emberi környezetére is érvényesnek tartotta. Nem másolta a természet adta mintákat, amelyek az ős-képeket és a nemzedékről nemzedékre öröklődő szokásokat igazolták vissza, emberi különválóságát megtartva, őrizve a személyére szabottat is, azt erősítve igazította életét a nagy egész működésrendjéhez...
A hajdan volt kerek világban eképpen a Mindenség lélekrajzát valósította az ember, s hagyta mintául, kovászként mireánk. Úgy vélem, a tikkadó lelkű mai embernek szüksége van eleink szokásrendszerére, bár a régi formákat másolni a mában (az alaposan megváltozott körülmények közepette) csak részben lehet - módszert adhat a hagyomány, s gyökeret erősíthet, mivel a valóságos hit örök, isteni értéket őrző kerekségét mutatja meg.